Miközben összefogásról beszélnek, mint­ha voltaképpen az lenne a cél, miként tudnának politikai tőkét kovácsolni maguknak a magyarság aggodalmából és felháborodásából. Miközben a közös fellépés szükségességét hangoztatják, gyakorta támad olyan érzésünk: csak azért szólnak erről, hogy a közvélemény ne őket kárhoztassa, ha még ilyen horderejű ügyekben sem jutnak közös nevezőre. Miközben szaporítják a szót az oly időszerű, de mindig csak a jövőben esedékes egyeztetésekről, talán hasznosabb lenne, ha megragadnák a telefont – feltételezzük, a politikai ellenfelek ismerik egymás számát –, és felhívnák a többi párt, szervezet vezetőjét, talán csak futná idejükből egy találkozóra. Már ha megvan az akarat erre...
Csakhogy nagyon úgy tűnik, nem mindenkiben született meg a szándék a közös fellépésre. Különben mi magyarázná, hogy miközben a székelyföldi RMDSZ-es politikusok folyton azt ismétlik, egyeztetnek az SZNT-vel is a tiltakozásról, a döntést valójában már meghozták? Legalábbis erre utal Kelemen Hunor szerdán elejtett kijelentése, miszerint szeptemberben esedékes az utcai tüntetés. Mely üzenetet egyébként nem az ügy súlyához méltóan, nagy sajtónyilvánosság előtt jelentette be a szövetségi elnök, hanem az ojtozi kastélyszálló kert­jében egy némelyeknek zárt, mások – a baráti média – előtt nyitott, kertipartiszerű pártgyűlésen. Mintha csak a magyarországi baloldali politikusok és véleményformálók múlt hét végi balatonszárszói összejövetelének ojtozi mása zajlott volna...
Csakhogy – és jó lenne, ha tudatosítanák ezt mindazok, akik összefogásról beszélnek – a régióátszervezés nem valamely párt belső ügye, hanem a közösség egészét érintő és fenyegető intézkedés. Melynek kivédéséhez szükség van mindenkire. És zártkörű találkozók helyett szükség van széles körű egyeztetésre, kiszivárogtatás helyett bejelentésre, mímelt párbeszédkészség helyett valós együttműködésre.