Bálványosvár romjai Kovászna megye északi részén, Torjától légvonalban hét kilométerre, Bálványosfürdő fölött, a Csomád–Büdös hegycsoport egyik déli nyúlványából kiemelkedő, 1057 m magas Vártetőn állnak.
A 19. századdal kezdődően, különböző szerzők tollából számos tanulmány látott nap­világot, amelyben a korra jellemző romantikus szellemben értekeztek az erődítményről és annak „pogány kori” történetéről.
A vár területén az első régészeti kutatásokat 1942–43-ban Ferenczi Sándor kolozsvári régész vezetésével végezték. Feltárták a felső vár bejáratát, a lakótornyot és a víztározót. 1972-ben Székely Zoltán kutató­árokkal szelte át a vár területét, hogy megállapítsa a felső és az alsó vár közötti kapcsolatokat. A kutatás újrafelvételére 2000-ben került sor, amikor három ponton kutatták a felső várat. A teljes egészében kőből rakott vár ovális alakú, a felső és az alsó együttesen 95×55 m tengelyű felületet fed le, védőárkokkal magaslati elhelyezkedéséből kifolyólag nem rendelkezett. A szabályta­lan sokszög alakú, 22×37 méteres, 850 m2 alapterületű felső várat a csúcson található sziklás platóra rakták. Belsejében a lakótorony, a víztározó és egy kápolna állt. El­képzelhető, hogy léteztek más, faszerkezetű épületek is, de ezek nyomai nem maradtak fenn. Északi, nyugati és déli oldalát sok me­szet tartalmazó habarccsal kötött kövekből rakott fal övezi, míg a keleti oldalon a kő­művesek beépítették a falba az itt emelkedő sziklákat is. Az alapjainál 1,8 m vastag fal felfelé, egészen magasságának háromnegyedéig keskenyedik. Ide építették be a fa­lat áttörő gerendákra támaszkodó gyilok­járót, amelyről a falkoronán található lő­résekből a védők lövedékekkel áraszthatták el a támadókat. A várfalhoz nem építettek külső védőműveket, ezek szerepét legfel­jebb az építők által körülfalazott sziklák alkotta ki­ugrások vehették át. Annak elle­nére, hogy az összes ismert alaprajz összeköti a várfal keleti szakaszát a lakótoronnyal, a régészeti kutatás nem akadt ennek nyomára, itt a fal csak a szikla pereméig húzódott.
A felső vár bejárata a déli oldalon nyílt. Ma már csak keleti, a zárógerenda fészkét őrző oldala áll.  Nyugati oldalát a várfal egy részével együtt a lakótorony földrengések során leomló falai pusztították el.
A 8,8×8,8 m, a földrengések által többször megrongált lakótorony a szikla és egyúttal a vár legmagasabb pontján emelkedett. 2,65 méter vastag falai között négyzet alakú, 3,5 m falhosszúságú helyiség található. Ma a leg­épebben megmaradt, északi oldalán 7,5–8 m magas. A régebbi leírások és fényképfelvételek arra utalnak, hogy a toronynak legalább négy emelete volt. Az első és a két felső szintet fából készült padló választotta el egymástól, míg a második szintet boltív fedte. Az épületen, tekintettel lepusztult álla­potára, nem maradtak meg a bejárat nyomai, de a létező elemekből arra lehet következtetni, hogy annak a keleti oldalon kellett nyíl­nia. Ugyancsak feltételezhető, hogy az első és a második emelet közötti közlekedést nem a boltívet áttörő nyíláson, hanem a falba épített lépcsőn oldották meg, ami egyúttal megmagyarázná a keleti és déli oldal erősen rongálódott állapotát.
A lakótorony nyugati oldala mellett trapéz alakú, keleti oldalán félkörös, a sziklába faragott apszisban végződő helyiség romjai találhatóak. Az épületet Orbán Balázs „kincs­tárnak”, Ferenczi Sándor pedig víztárolónak tartotta. Az utóbbi eleinte a vár „templomára” gyanakodott, de a helyiség kis méretei miatt elvetette ezt a lehetőséget. Mindezek ellenére az a tény, hogy az apszist nagyon gondosan faragták, a sziklából egy hossztengelye mentén elmetszett hengert termelve ki, valamint az, hogy a várfalak építésekor figyelembe vették a helyiség kialakításának szükségességét, arra utalnak, hogy a helyiség mégis a vár kápolnájaként szolgált.
A várudvaron, az északi fal közvetlen közelében találhatóak a víztározó épületének és medencéjének maradványai. A kör alakú épület 7 m átmérőjű, 1,2 m vastag falai a vár falához kötődnek. A belsejében található medence nagyjából kör alakú, 2,9 m átmérőjű és 4,7 m mély. Úgy alakították ki, hogy a sziklába kivájt üregbe sok meszet tartalmazó habarccsal kötött, nagyjából kör alakú falazatot raktak, a szikla és a falazat között maradt üregeket döngölt agyaggal töltötték ki. A medence fölött álló épület tetőszerkezete tölcsér formájúra lehetett kialakítva, hogy felfoghassa és a medencébe vezethesse a csapadékot.
A megnyúlt, ovális alakú alsó vár (terü­lete kb. 3150 m2) falai a felső vár nyugati és keleti sarkához csatlakoznak. Az északi oldalon a felső vár fala mellett kisméretű (3×2 m) toronyszerű kiugrást alakítottak ki, amely védelmi funkciót tölthetett be. Az alsó vár nyugati végződése viszonylag fur­csa, kettős ívet leíró kialakítású, mintha az építők elkezdték volna visszakanyarítani a falat, de utóbb meggondolták magukat, és visszatérve az eredeti irányhoz, még mintegy 15 méterrel megtoldották a várudvart. Északi oldalán a falak nagyjából az eredeti magasságukban állnak, míg a talajeróziónak kitett déli oldalon csak 1,80–2,00 m magasak. Az alsó vár területén nem figyelhetőek meg építménynyomok, legfeljebb a várudvar nyugati felében található, két függő­legesen lefaragott sziklaszál közé ékelődő bemélyedő felület tekinthető annak.
A keleti oldalon található bejárat – egyben a vár főkapuja – nagyon romos állapotban maradt fenn. Ennek ellenére tisztán kivehető, hogy a bejárat fölött nem emelkedett kaputorony, ennek szerepét annak megvastagított fala vette át. A még álló falmaradványokból nem lehet megállapítani, hogy használtak-e vagy sem a bejárat védelmére leereszthető kapurácsot (úgynevezett „orgonát”) vagy felvonóhidat.
A régészeti kutatások során előkerült leletek elsősorban fazekastermékekből (fazekak, kancsók) állnak, amelyek egy-két archaikusabb formájú, valamint néhány ké­sőbbre keltezhető példány kivételével szinte mind a 14. századra tehetőek, és arra utalnak, hogy ekkor az erődítmény e század folyamán állandó jelleggel lakott volt.
A vár 1349-ben castrum Baluanus néven szerepel először a forrásokban, amikor az Apor nemzetség osztozott meg rajta és a szomszédságában fekvő Szárazpatakon és Peselneken. 1360-ban az Apor nemzetség öt részre osztotta a várat úgy, hogy há­romötöde a torjai ágé maradt, kétötöde a peselneki és szárazpataki ág tulajdonába ment át. 1364-ben a vár tulajdonosi köre tovább bővült, ekkor a nemzetség egy újabb tagja szerezte meg hatoda fölött a tulajdonjogot, majd ezután végleg eltűnt az írott forrásokból. Apor Péter megemlített ugyan egy 1402-ből származó oklevelet, amelyben a vár „Arx Idolatrie” (=Bálványimás vára) néven szerepel, de ez más forrásból nem ismert, sőt, késői latin terminológiája is gyanússá teszi. Ugyancsak ő írta le, hogy a várat egy bizonyos Apor Ilona hagyta lakatlanul, de ez a személy nem azonosítható a középkori Apor családfán.
Az elmúlt két évszázad során Bálványos­vár építésének és korának keltezése állan­dóan módosult. Neve és a hozzá fűződő, Apor Péter által lejegyzett (inkább kitalált, mint valós) legendák alapján első leírói a 11. század elejére tették építését, és a székelyföldi pogányok utolsó fellegvárának tartották. A vár neve eredeztethető ugyan a bál­ványból, de ugyanakkor nagyobb eséllyel származhat a szikla vagy kő jelentésű, szláv балаван (balavan) szóból is. E mellett szólhat a Kolozs megyei Bálványosváralja helység felett található, a 13. század második felében emelt, ugyancsak egy kimagasló sziklára épült, hasonló nevű vár elnevezése is, amelyhez azonban neve ellenére semmilyen, pogány korral kapcsolatos legenda sem kötődik. Ferenczi Sándor a név, az elrendezése, valamint a benne feltárt, szerinte a kora középkori edényművesség vonásait hor­dozó kerámia alapján a vár építését a 12–13. századra tette. Székely Zoltán a lakótornyok erdélyi megjelenését és elterjedését figye­lembe véve, a 13. század végére keltezte.
A várban talált leletek, valamint a környék birtokviszonyai alapján – az Apor nemzetség csak 1307-ben, adásvétel útján jutott a Torja-patak völgyének és egyúttal a vár területének birtokába, olyan árat fizetve, amely alapján kizárható a vár létezése – inkább elképzelhető az, hogy a vár építésé­re csak a 14. század második évtizedében kerülhetett sor. Az Aporok ekkorra már néhány újabb birtok (összesen három és fél falu) tulajdonosaivá váltak, és így jöhettek létre azok az anyagi feltételek, amelyek révén elkezdhették az építkezést.
A vár megépítése az Apor nemzetség gazdagságát és különleges, nemesi státusát volt hivatott kiemelni, és egyúttal háború vagy ellenséges betörés esetében védelmet kellett nyújtania számukra. Idővel a több, a birtokmegosztások során egyre kisebb jövedelmekkel rendelkező tulajdonos számára a vár fenntartása egyre terhesebbnek bizonyult, ezért idővel elhagyták, birtokaik­ra költöztek. Ezzel egy időben az ostromfegy­verek fejlődése is idejét múlttá tette az erődítményt, de a falakon semmilyen nyom (ágyú- vagy puskalőrések kialakítása) sem utal arra, hogy történtek volna felújítási munkálatok. A 15. század első felétől szór­ványossá váló leletanyag egyértelműen utal arra, hogy ekkorra a várat már csak időnként használták, míg végül, legkésőbb a 16. század folyamán végleg lakatlanná vált.
Mára a természet elemei, valamint a föld­rengések folyamatos pusztítása révén az erődítmény romokban hever. Az elmúlt évek során történtek kísérletek arra, hogy kitakarítsák és részben rehabilitálják, Bál­vá­nyosvár még mindig távol áll attól, hogy a múlt egyik néma tanújaként turisztikai látványossággá váljon és elfoglalja méltó he­lyét a Kárpát-medence várai között.