Háromszéken, Erdővidéken mindig tisztelettel emlékeznek Kriza János munkásságára, a nagyajtai emlékházban őrzik a személyéhez kötődő tárgyakat, művei és a róla szóló írások jelentős részét, emlékeznek születésének, halálának évfordulójára, mellszobrot állítottak neki a község központjában.
Legutóbb pedig méltó ünnepséget rendeztek születése 200. évfordulójára. De magáénak vallja az egész Háromszék. Legutóbb a Vadrózsák első kötetét, 1863 óta először, teljes hasonmás kiadásban Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ Sepsiszentgyörgyön jelentette meg, most pedig a kovásznai, Sepsiszentgyörgyön érettségizett kiváló néprajzkutató, Olosz Katalin gyűjtötte össze szétszórt hagyatékát, hogy közzétegye a Vadrózsák második kötetét.
Százötven évig írták
Az Arany János szerkesztette Koszorúban 1863. január 25-én a Vegyes rovatban olvasható: „Éppen most jelent meg Steinnél Kolozsvárt Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kriza János. Első kötet.”
S ettől kezdve a Vadrózsák cím után hosszú ideig kiírták: első kötet. De idő teltével bizonyos alkalmakkor lassan még tudományos közlésekben is el-elmaradt, vagy egyre ritkábban közölték az első kötet kiegészítést, mert véglegesnek kezdte tekinteni mind a tudományos közvélemény, mind az olvasóközönség, hogy a székely népköltési gyűjtemény mint Vadrózsák egyedüli kiadvány, folytatására nem lehet számítani. De végül napjainkban mégis megjelenhetett a második kötet is, mégpedig úgy, hogy – Olosz Katalin fogalmazása szerint – százötven évig írták.
Tekintsünk vissza a kezdetekre! Olosz Katalin e kötet előkészítése során ezt tette.
Javában folyt a Vadrózsák nyomtatása, amikor Kriza Jánosnak véglegesen rá kellett jönnie: annyi népköltészeti anyag gyűlt már össze, hogy nem fér el az előkészített és még folyamatosan gyarapodó könyvben, szükség lesz második kötetre is. 1862. július 11-én így írt: „a második kötetre a jövő évben készen leszek: van is készletem még annyi, hogy egy 40 íves kötetet kiállíthassak” [az első kötet 37 ív]. De elkezdődött fokozódó kételye is: „ki tudja, lesz-é és mikor! egy második kötet.”
Próbáljuk követni Kriza János életében hol a bizakodó reményt, hol a csüggedést, máskor a mindig újrakezdést a második kötet megjelentetéséről. 1862. augusztus 12-én levelében írta Gyulai Pálnak: „Készleteim nagy sokasága mulhatatlanul szükségessé teszi egy IIik kötet kiadását.” Október 19-én folytatta: „sok helyről gyülend bé mégis valami az én Gyűjteményem IIik kötetébe, mely majd a jövő nyáron menend sajtó alá”; november 19-én szintén Gyulai Pállal közölte: „Ha már méltónak találják e gyüjteménynek folytatását, tán nem lenne rossz a Grófot ambitionálni arra, hogy tovább is pártfogolja s előmozdítsa annak kiadását – akkor már a jövő évben neki kezdenénk a nyomtatásához”; 1863. január 4-én (még nem jelent meg az első kötet), a második kötetre utal: „jövő Septemberben legalább sajtó alá adandók”; de június 27-én azt írta: „A Vadrózsáim második kötete kiadására új év előtt nem gondolhatok”; október 4-én a Gyulai Pálhoz küldött levelében már némi lemondásról írt: „a »Vadrózsák« IIik kötetét elkészíteném sajtó alá, de ebben a pangó világban nincs semmi jó kilátásom. Várok hát addig, míg jobb világra vergődhet a végzet.” A következő év május 26-i keltezés: „Isten tudja, mikor lesz módom kiadni a »Vadrózsák« másik kötetét, melynek anyagszerei csaknem mind készen állnak.” Többször visszatért az anyagi gondokra is. Október 26-i levél: „A Vadrózsák második kötetét kész vagyok bármikor kiadni, hogyha egy kissé biztosíthatom a rá teendő költségek – a nyomtatásiak megnyerését.” Annál is inkább szükséges volna támogatásra, mert ezekben az években többször, több helyen panaszkodik azért, hogy még mindig tartozik a nyomdásznak az első kötet megjelentetéséért. 1865-ben további várakozásról tájékoztat: az Akadémia is segíti a kiadást „a jövő évben, azért az évet még mind a szerkesztésnek, a gyűjtésnek fogom szentelni, hogy majd választékosabb gyűjtéseket adhassak a közönségnek.” 1866-ban ismét a további halasztást közli: „Még egy év előtt nem adom ki, az alatt főleg Csík-Gyergyóból remélek valamit nyerhetni”.
A következő évek is a támogatás reményében, a gyűjtés és szerkesztés folytatásával teltek el. Az 1868. október 13-i levélben olvashatjuk: az ígért „segélyt remélem énmagam is nemsokára megnyerhetni – s akkor képes leszek a már rég készen álló IIik kötetét is »Népköltési Gyűjteményemnek« kiadatni.”
Kriza János halála előtt két évvel, 1873. január 5-én válaszlevélben közölte Gyulai Pállal: „nem maradhatnánk-e a mellett, hogy a IIik kötetbe szánt anyagszert rendezném s legfeljebb 4 hónap alatt sajtó alá készíteném”. És a Kelet című kolozsvári lap – idézi Olosz Katalin – a Napi hírek rovatában közölte: „Kriza János még ez évben kiadja a »Vadrózsák« második kötetét, mely bizonyára a népköltészeti virágok egyik ékes bokrétája lesz.” Jakab Elek pedig 1874. december 27-én írta Kriza Jánosnak: „Hát a Vadrózsák IIik kötetével mit teszel? Írj egy pár sort hozzá, küldjed ki neki [Gyulai Pálnak], hidd meg, tiszteletdíjjal kiadatja, de sőt kiadatják más barátai, akik mohón várják a nagyszerű műved végét! Oh hallgass meg, édes jó barátom! Míg nappal van, míg munkádat te végezheted, végezd el. Ne maradjon félbe dicsőséged emlékoszlopa!”
Kriza János ismételten hozzálátott a Vadrózsák második kötetének nyomdai előkészítéséhez, de csupán két hónapja maradt munkálkodásra, mert 1875. március 26-án tüdőgyulladásban végleg eltávozott az élők sorából.
A második kötet további útja
Olosz Katalin a továbbiakban is nyomában járt a második kötet sorsának. Alig egy nappal Kriza János halálát követően Toldy Ferenc sürgeti a Vadrózsák második kötetének kiadását. 1875 októberében Kriza János hagyatéka már Gyulai Pálhoz került. A Vasárnapi Újságban is írnak arról, hogy a kiadásra készen álló második kötet költségeit az Akadémia biztosítja.
Némi hallgatás után 1882-ben megjelent a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötete Székelyföldi gyűjtés címmel, amelynek előszavában azt olvashatjuk: „Kriza hagyatékát nemes lelkű özvegye bocsátotta rendelkezésünkre …s kiválasztottunk belőle minden kiválaszthatót, de a nagybecsű balladákon kívül, melyek egy részét Kriza még életében a lapokban közölte, nem sok értékest találtunk benne.”
A továbbiakban vissza-visszatérő gondolatként élt, hogy az első kötetnél, az 580 oldalasnál nagyobb terjedelműnek, a másodiknak, már 1862-ben nagyobb mennyiségű anyaga kiadásra készen állt, s ezt még meg lehet toldani azzal, hogy Kriza János és társai tovább folytatták a gyűjtést, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetének kiadásakor csupán mintegy száz oldalnyi közölhetőt találtak a szerkesztők. Majd a második kötet kiadása fokozatosan feledésbe merült. Még a szaktudomány képviselői is elfogadták, hogy a hagyatékból többet nem lehetett kiválogatni.
Az 1960-as éveknek kellett elkövetkezniük, amikor Faragó József, a Kriza-hagyaték kutatója megállapította, hogy nemcsak felelőtlenül szerkesztették a Magyar Népköltési Gyűjtemény III. kötetét, hanem egyenesen félrevezették a kutatókat és olvasókat, amikor lezártnak tekintették a Kriza-hagyaték ügyét.
Olosz Katalin
annyi huzavona, kiadási gondok, szerkesztési félremagyarázások, elhallgatások, a végleges feledésbe merülés megelőzéséért százötven év után fáradhatatlan kitartással, a nehéz feladat elvállalásával kezdett hozzá az mulasztások pótlásához. Vállalkozott a Kriza-hagyaték felkutatására és a Kriza János által annyira óhajtott második kötet kiadására. Aprólékos és hosszas kutatás eredményeként sikerült rátalálnia a hagyaték jelentős részére: átnézte a Kriza János által nyomtatásban közzétett gyűjtéseket, a különböző folyóiratokban, más közleményekben megjelentetett népi alkotásokat, felkutatta a kéziratos hagyatékot, azt is, amit 1949-ben az Akadémia pincéjében véletlenül találtak, mindenre figyelve hasonlította a kéziratokat és a kinyomtatott szövegeket, kijavította a szándékosan vagy véletlenül közölt ferdítéseket. Következtetéseiben hasznosította Kriza János írásait, levelezését, amelyeket nemrég Szakál Anna tett közzé.
Szerkesztés közben arra törekedett, hogy folytassa Kriza Jánosnak az első kötetben kialakított rendszerét. De bizonyos módosításokra a gyűjtemény szétszórtsága, némely részek elkallódása, az eltérő írásmódok, a folklórkutatás huszadik századi fejlődése is késztette.
Kriza János százötven évvel korábban kialakított szerkesztési elvét ki kellett egészíteni oly részekkel, amelyek utólag kerültek elő a hagyatékból. Ilyen a hiedelmeket bemutató fejezet, amelyre Kriza János a Vadrózsák első kötetének előszavában már utalt. Olosz Katalin kiegészítette a hagyatékot a Magyar népcsoportok Erdélyben fejezettel, amely a 19. századi Erdélyben élő, a székelységtől külön álló magyar népcsoportokról nyújt némi tájékoztatást. Ezért is változott a kötet alcíme a Székely Népköltési Gyűjtemény helyett Erdélyi néphagyományokra. Némely változtatásokra a későbbi kutatások alkalmazása is késztette. Ha a törzsanyagban nem is, de a jegyzetekben például a balladák címe után közölte a ma már nélkülözhetetlenné vált típuscímeket, továbbá figyelembe vette azt a nemzetközileg elfogadott szabályzatot, amelyet 1966-ban a folklórkutatók alakítottak ki a freiburgi értekezleten az egységes összehasonlító vizsgálódás érdekében is.
Olosz Katalin a második kötetről elmondott általános megjegyzéseken kívül megkereste az eredeti szöveget, elfogadható szempontokat próbált kialakítani a különböző írásmódok egységesítéséhez, kijavította a már nyomtatásban megjelent eltérő közlések szövegét, összehasonlította a hagyatékból előkerült írásmódokkal. Pontosan megjelölte a forrásokat, helyreigazította a versszakok írásmódját, tisztázta, ki, hol, mikor közölt az eredetitől akár egy szóval is eltérő szöveget vagy másként írt hangot.
Olosz Katalin így zárja a második kötetet: „Százötven év történetének végére értünk. A könyv, amelynek másfél századdal ezelőtt kellett volna megjelennie, megszületőben (egészítsük ki: megszületett). Láttán-olvastán azonban egyik szemünk sír, a másik nevet. Örvendünk annak, hogy sikerült végre összehoznunk a Vadrózsák második kötetét. Örvendünk annak, hogy nyomára akadtunk a Kriza-hagyaték eddig lappangó darabjainak, s hogy általuk tisztázni tudtunk olyan problémákat, amelyeket több mint egy évszázada görget maga előtt a szaktudomány.”
E siker közös örömünk, Olosz Katalint mindezért köszöntjük, és köszönjük, amit e kötet megjelentetéséért tett.
Sajnálkozik viszont azon, hogy a „Kriza-hagyaték feltárása körül bőven van még tennivaló”, hisz nem minden kéziratnak sikerült nyomára akadni.
A harmadik kötetért
Kriza János az első kötet nyomdai munkálatainak megkezdését követően arról írt Gyulai Pálnak, hogy rövidesen második kötetre is szükség lesz, de a mesék „egy harmadik kötetre maradnának fenn”. Ezt a tervét, igényét a későbbiekben is megismételte. Most pedig Olosz Katalin a második kötet záró soraiban arról ír: „egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a második kötetbe a mesék megint csak nem fértek be, szükség lesz egy harmadik kötetre is, melynek gondolatát egyébként maga Kriza is felvetette. Bízunk abban, hogy valóra válik Kriza János legmerészebb álma: napvilágot lát a Vadrózsák harmadik kötete is – és nem újabb másfél évszázad múltával!”
KRIZA JÁNOS: VADRÓZSÁK, Erdélyi néphagyományok. Második kötet. Kriza János és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. A Kriza János Néprajzi Társaság kiadása, Kolozsvár, 2013.