S bevallása szerint van is oka rá, hiszen ebben a rohanó globális fogyasztási lendületben az immár 130 éve Bécs/Budapest által is feledésre ítélt területi szervezeti forma nem csupán anakronisztikus, hanem a korlátoltság melegágya is. Akik itt élnek — még ha ,,elitek" is —, a network kifejezés alatt legjobb esetben is csak ,,komámot" értenek, az együttműködést hátba szúrásként értelmezik, a nagy lendülettel tervezett szellemi-anyagi beruházás dimenziója pedig nem terjed tovább a legszélső széki kocsmánál (újabban határpanziónál), amely vélhetően egyszer, ha majd igazán jól alakulnak a dolgok, akár széki határőrbódénak is megfelelhet.

Van ebben a szemléletes példákkal tűzdelt ábrázolásban valami. Nehezen találnék Csutak István szövegében olyan állítást, amelyet — néhány tézis kisebb pontosításával — ne fogadnék el. Még akkor is, ha a szöveg egészét meghatározó ironikus és ultimátumszerű hangnemet nem tartom követendőnek. Az persze elképzelhető, hogy a székelyföldi problémakör sikeres tematizációjához még egy ilyen határozott és provokatív felütés is kevés. A határozott gesztussal fölvázolt kontúrok harsányak, szögletesek és provokatívak. Sokan fogják mondani — és nem csak azok, akik a Kökös és Koronka közötti térben születtek —, hogy ezek a vázlatok egyenként és együtt is kissé igazságtalanok. Pedig csak elnagyoltak, és korántsem vagyok biztos benne, hogy az egyes tézisek mögötti világot közelebbről szemügyre véve megnyugtatóbb dolgokat találunk. Csak két példát említenék.

Mindenki a maga kis tájegységét építi, mindenki a másikat akarja lekörözni, nem akarnak megegyezni, együttműködni — fejtegeti a szerző, s állítása példák hosszú sorával igazolható. Azt gondolom, hogy a diagnózis sokkal pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy a térségi elit ,,nem tud" egymással megegyezni. Az együttműködés korlátja nem az akarat hiánya, nem a korábbi időszakok modellje és nem is a regionális mítoszok görcsös maradványa, hanem sokkal inkább a kompetenciahiány. Ha akarnának, sem tudnának megegyezni és a megegyezést működtetni. Ehhez hiányoznak a szükséges ismeretek, készségek és jártasságok, az együttműködést életben tartó reflexiós gyakorlatról nem is beszélve. Nem állja meg a helyét az a feltételezés, hogy a térségi szereplők az együttműködést nem próbálták meg. Csak nem megy nekik, és amíg más ismeretekkel, más rutinokkal, a társadalmi érvényesülés más modelljeivel kísérletező vezetők nem jönnek, addig a jelenlegi gyakorlat érdemben nem tud változni. Olyan ez, mint a magasugrásnál a ruganyosság: adottság kell hozzá, és persze némi edzés. Ugrani ugyan ennek hiányában is lehet, de a lécet mások rakják egyre magasabbra, s immár le sem verjük, hanem — kisebb-nagyobb bűvészmutatványokkal — alatta megyünk át. Persze, azért a biztatás nem árt, de jó tudni, hogy a sikeres együttműködési formák kialakítására és fenntartására az ,,endogén kapacitás" mértéke csekély.

Legyen jövőkép — mondja a szerző. Ez ma fejlesztéspolitikai minimum, aligha vitatja bárki is. Paradox dolog azonban, hogy a jövőképalkotást a magánéletben, a családi életvezetésben sikeresen működtetjük, miközben lokális vagy regionális léptékben sehogy sem akar összeállni, sőt, azt sem tudjuk, hogy miként fogjunk hozzá. Mi hiányzik ehhez? Szándék, akarat, szervezeti keret, igénybe vehető szakmai tudás vagy a szükséges anyagi keret? Valamelyik összetevő mindenhol hiányzik, ha nem épp az összes. Ahhoz, hogy a térség önerőből térségi jövőképet dolgozzon ki, és ahhoz társadalmi legitimitást rendeljen — a rendelkezésre álló endogén kapacitás mértéke csekély.

Sorolhatnék további, a fejlesztéspolitika megszerveződéséhez szorosan kapcsolódó példákat, a következtetés hasonló lenne. Ha ebben a régióban fejlesztéspolitikai lépéseket szeretnénk tenni, akkor ehhez az endogén kapacitás általában kevés. Tervezés, stratégiaépítés, policy-alkotás, jövőszcenáriók kidolgozása — nagyon kevés kivételtől eltekintve legfeljebb csak a fogalmak szintjén ismertek a térségi elit számára. A fejlesztéspolitikai gondolkodás gyakorlatilag kimerül abban, hogy pályázatokat kellene írni (értsd: pénzt kellene szerezni). Nos, itt jön be egy olyan téma, amelyről nem szokás beszélni. Ez pedig az országos kisebbségi közéleti-politikai térségi elit felelőssége. Az endogén kapacitások hiányára ugyanis az elmúlt másfél évtized során bizony rá lehetett volna segíteni. Ha kedvelném a populista szólamokat, akkor azt mondanám, hogy ezt a folyamatot a térségben intézményesen elindítani nem került volna sokkal többe, mint két-három tornaterem építése. Eszébe sem jutott senkinek. Nem telepítettek a térségbe olyan intézményeket, amelyek autoritásukkal és pragmatikusságukkal megtörik az amúgy anakronisztikus ,,széki paradigmát". Nem indítottak be olyan, térségre szabott információs és egyéb szolgáltatásokat, amelyek lehetővé tették volna a sok-sok pontszerű fejlesztési modell mögött álló szakember egymáshoz kapcsolódását, hatékony projekt-elitté formálódását. Ez a most alakuló, úgynevezett ellenzéki elittől sem várható, hiszen az sokkal inkább falak és nem információs rendszerek építésében gondolkodik.

Nyilván, erre lehet azt mondani, hogy mindez a térségi elit, a térségi intézmények dolga, s ha ezt nem hozták létre, akkor az legyen az ő bajuk. Ennyi erővel azt is mondhatnánk, hogy az erőforrás-hiányos, elöregedéssel küzdő falusi térség találja ki és hozza létre a maga idősellátó intézményrendszerét. Nyilván, nem mondunk ilyet, mert belátjuk, hogy hiányoznak ehhez a helyi kapacitások, és külső erőforrás bevonásával, szakmai tudás transzferjével, a program külső szakmai legitimitásának biztosításával megoldjuk. Nem tudom, hogy a székelyföldi térség jelenlegi elitjétől és intézményrendszerétől milyen alapon várjuk el, hogy önállón és a maga teljességében oldja meg — az anyagi, a szakmai és a társadalmi legitimitás minden elemére kiterjedően! — saját fejlesztéspolitikai kérdéseit. Aki ezt elvárja, annak, érzésem szerint, az alapoktól kell megmagyarázni, hogy mit jelent a regionális fejlesztéspolitika. Nyilvánvaló, hogy mindez külső rásegítés nélkül nem megy, és mindeddig kísérlet sem történt arra, hogy ezt a rásegítést a romániai magyar közélet erős szereplői céltudatosan kezdeményezzék vagy — urambocsá! — helyi szereplőkkel együtt elgondolják. Csutak István jó alaposan belecsapott a levesbe, a forró cseppek és a zsírfoltok azonban csak a térségi eliten kötnek ki. Az meg — ha teheti — a felszisszenés és a pettyek letörlése után igyekszik majd elfordulni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Kezdeményezni azonban nem fog, többek között azért sem, mert a térség új fejlesztéspolitikai pályára állításának elgondolásá­hoz szükséges térségi feltételek együttese hiányos. Kívülről jövő ösztönzés, tudásátvitel, no meg a fejlesztéspolitikai folyamat társadalmi legitimitásának támogatása (!) nélkül ez a folyamat nem indulhat el.

Végezetül egy szakmai kérdés, amelyben nem értek egyet Csutak Istvánnal. A széki (regionális, kistáji) tagolódás a székelyföldi régióban nem csupán maradi történelmi produktum, hanem földrajzi-társadalmi adottság is. Az anakronisztikus mentalitást kidobhatjuk az ablakon, de a medencék és tájegységek maradnak, s a hozzájuk kapcsolódó identitások, networkok, kapcsolati tőkék is. És ez egyáltalán nem baj, sőt! A gond talán nem is a széki léptékű szerveződéssel van, hanem annak tegnapi és mai működési módjával. A kistájakhoz kapcsolt identitás, a beélhető környezethez szabott életvezetés kialakulása — akár úgynevezett széki keretben is — a következő évtizedek egyik meghatározó fejlesztési paradigmája lesz. A térségi, kistáji tagolódás pedig az egyik legfontosabb székelyföldi fejlesztési potenciál lehet. Ez viszont már olyan szakmai kérdés — több más témával egyetemben —, amellyel a fejlesztéspolitikához értők az egyetemi oktatásban, a szakfolyóiratokban foglalkozhatnak ugyan (s foglalkoznak még ebben a térségben is), de a térségi fejlesztéspolitikában való hasznosításukra ma még nincsenek meg a minimális intézményi és policy-keretek. (Hargita Népe)

A szerző egyetemi oktató. KAM — Regionális és Antropológiai Kutatások Központja