Körülbelül harmincöt évvel ezelőtt, amikor Tunéziában megismerkedtem a Borde csa­láddal, fiammal nya­­ralni voltunk. Mai napig Tunézia viszony­lag olcsó és emiatt nép­szerű üdülőhelye a franciáknak. Meg­volt a Titre de voyage nevű fényképes kis könyvecskénk, mellyel közelibb országok­ba utaz­hattunk. (Ro­má­niá­ba? Isten őrizz!) Szá­mom­ra a kellemes úgy ötvöződött a hasz­nossal, hogy esténként – akkor még pénzért – énekelgettem egy tengerparti vendéglő teraszán, Lida Golescu ajánlott be a tulajdonosnak. Az én Valentinem, aki akkor tizenhároméves-forma volt, és Borde fia véletlenül összebarátkoztak, együtt játszottak a tengerparti homokban. Este, miután énekeltem, a szülők odahívtak az asztalukhoz, és mi is összeismerkedtünk, de mindenki tengerparti üdüléshez szabott könnyű ruhában volt, én tehát nem is sejthettem, hogy kihez van szerencsém.
− Hol van a férjem? − érdeklődtek jóindulatúan, gyanútlanul.
Erre röviden vázoltam életem történetét, megemlítve addigi három, kudarcba fulladt házasságomat. Ámultak-bámultak kalandos múltam hallatán; hogy én Moszkvában kiképzett nővér vagyok, hogy csupa katonatiszti házasságaim voltak, de ők egy kukkot sem szóltak kilétük felől. Mit sem sejtve, rettenetesen lesújtó véleményt fogalmaztam meg a katonatisztekkel kapcsolatban. Mondtam:
− Szélhámos, szószegő, nőcsábász, alkoholista népség. Nekem három férjem volt eddig, mindhárom katonatiszt, de elegem van belőlük. Én csalánnal csapnám a csóré ülepét, és utcát seperni küldenék minden katonatisztet, hadd tanuljanak tisztességet. Sőt! Beszer­vezném őket az Eiffel-torony alatti közvécé takarításába, hadd zsibbadjon a derekuk... Többé semmi pénzért nem állnék szóba katonatiszttel!
A Borde család kezdetben mosolyogva hallgatta, később – amikor jól belemelegedtem a tiszti becsület szidalmazásába – már úgy nevettek, hogy a térdüket csapkodták, de nem szóltak volna semmi pénzért. Aztán napokkal később a kisfiú, akit tréfamester szülei direkt beidomítottak, hogy hol és mikor tegye be a bogarat, „véletlenül” kikottyantotta a fiamnak, hogy az ő apukája vezérezredes. Jött is Valentin lelkendezve, hogy háborúsdit játszottak, és a Borde kisfiú ezt mondta, meg azt mondta! Na, ennyi kellett nekem!
– Alaposan kiviselted magad, Elvira! – gondoltam, és óvatosan kerültem a velük való újabb találkozást, de ahogy ez történni szokott, mégis összefutottunk.
Az asszony mosolyogva jelezte: tudja, hogy mi okból nem fogadtam el meghívásukat a vacsorára, de ők biz’isten, nem haragszanak rám. Sőt, higgyem el: életükben olyan jót nem nevettek. Mindezek ellenére bocsánatot kértem tőlük, a generálison keresztül a katonatiszti társadalomtól is, és ek­kor jutott eszükbe, hogy elvégre én is tiszt vagyok, hadnagy. Na, ezen is egy jót nevettünk. Ekkor bevallottam, hogy tapasztalatom van buditakarításból, mert a pénznek nincs szaga, és nekem meg kell kapaszkodnom anyagilag Franciaország­ban. Sum­ma summarum: mint mondtam, évtizedek óta vagyunk közeli barátok, és időközben én lettem a család betegápoló nővére is.
Borde generális nemcsak jeles hadvezér, hanem igazi hazafi is volt. Feleségével öt gyermeket vállaltak, példa értékű házasságukból (mert íme: ilyen is lehetséges Franciaországban) két fiú született, és három leány. Egy generális fizetése nem kevés, de öt (!) gyermek felneveléséhez véleményem szerint szűken lehetett elégséges, nekem egyetlen gyermekem volt, és hadd ne részletezzem, mennyibe került. A család szerényen élt. Valentin és a második Borde fiú osztálytársak, jó barátok voltak a gimnáziumban is. Történt úgy ’82 körül, hogy az egyik leány, aki közigazgatási jogot végzett, férjhez készült. Hatalmas ismeretségi körük lévén, népes közönséget vártak. Csak­hogy akkora mulatóhelyet, ahová mindannyian beférnek, nehéz lett volna bérbe venni, és mivel nekem akkor már megvolt a két­ezer négyzetméteres kertem és lakásom (száz négyzetméteres nappalival plusz ebéd­lővel), felajánlottam, hogy tartsák ott az esküvőt. De vezérkari eseményről lévén szó, felhúztak az udvaron hat sátrat, asztalokat is hoztak a katonaságtól, rengeteg tiszt érkezett zsinóros, ünnepi, francia dísz­egyenruhában.
Valentinnek volt egy gyönyörű szép autója, régi, amerikai Chryslere, ő vezetett a házasságkötő teremtől a templomig, majd onnan a lakásomig, és mögötte ült a boldog pár. Az esküvői mulatság tehát nálam zajlott le, este kilenc órától reggelig. Törvé­nye­sen jártunk el: engedélyt váltottunk csendzavarásért, a szomszédság aláírásos beleegyezésével, mert a generális törvénytisztelő ember volt, ebben nem ismert tréfát.
Szomszédasszonyom, aki mindig kíváncsian figyelte, hogy mit csinál M-me Gozin, a „jöttment”, most azt tapasztalhatta, hogy magas rangú közönség gyűl össze: miniszterek, diplomaták, vezérkari tisztek, ámbár a katonai csillagokkal-rangokkal nem lehetett tisztában, amint ez nemsokára kiderül. Más­nap, amikor szedtük össze az asztalokat, az örömapa már civilben volt, és kiment az utcára, hogy a pakolózást irányítsa. Szom­szédasszonyom, aki várta ezt a pillanatot, odament hozzá, és azt suttogta a fülébe:
− Ne haragudjon, hogy megkérdezem, de ön ismeri ezt a madame... Gozint? Tudatában van annak, hogy kicsoda?
− Már hogyne ismerném! Még Tunéziából – válaszolt Borde generális meglepetten.
− De ön feltételezhetően nem tudja, hogy ez az asszony minden éjszaka a Boulogne-i erdőben dolgozik, ahová a prostituáltak járnak!
− Már hogyne tudnám, válaszolt Borde, és azonnal begyúlt a humorérzéke. – Én magam is dolgoztatok vele már régóta, de az egész hadsereg hozzá szeret járni, amint azt este is láthatta, mondta türtőztetve magát, hogy ne kacagjon.
− Igeee-een? Hát akkor ki volt az a nő, akinek tegnap itt tartották az esküvőjét? Talán ő is a boulogne-i erdőben dolgozik? – kérdezősködött tovább a szomszédasszony. (Majd kipukkadt a kíváncsiságtól.)
− Az én lányomnak volt itt az esküvője, de ő nem a Bois de Boulogne-ban dolgozik, hanem a főpolgármesteri hivatal titkárságán – közölte vele a generális.
Madame Hugue, mert így hívták a szomszédo­mat, elszégyellte magát, és el akart farolni a hely­színről, de Gilbert Borde ekkor megállította.
− Tisztelt hölgyem! Ön tudja-e, hogy Madame Gozin miért jár naponta a boulogne-i erdőbe?
− Nem tudom.
− Hát ott dolgozik – mondta Borde.
− Azt tudtam! Már régóta! Hát az előbb nem ugyanezt magyaráztam én magának? –így a szomszédasszony.
− De tudja-e, hogy kinél dolgozik?
− S hát már hogyne tudnám! He-he-he! Mindenkinél, aki útjába kerül, s aki jól megfizet érte...
− Szomszédasszony! Maga elhiszi-e, hogy M-me Gozin az angol királyi udvarban, Őfelsége Windsor hercegnője mellett dolgozik mint nővér, már több éve?
− Nahát! Létezhet ilyesmi? – meredtek tágra szemei madame Hugue-nek.
− Így bizony! Mit gondol, egy emigránsnak honnan lenne ilyen gyönyörű kertje-lakása, ha nem lenne szép fizetése? De ettől kezdve arra kérem, ne higgyen a pletykáknak, mert ez az asszony naponta tizennyolc órákat dolgozik. Így jutott többre, mint mi, a kényelmes franciák, általában.
− Ha szabad kérdeznem, ön kicsoda? – kíváncsiskodott tovább szomszédom, életmagra kapva.
− Bocsánatot kérek, asszonyom! Valóban illett volna bemutatkoznom, mindenekelőtt. Gilbert Borde a nevem, vezérkari tiszti rangom van a francia hadseregben.
Madame Hugue arcának színeváltozását látni kellett volna. A történteken azóta is jól szó­rakozunk, ha találkozásainkkor szóba kerül.
Nyugdíjba vonulása előtt Gilbert Borde megkapta a legmagasabb állami kitüntetést. Én ekkor Kuvaitban dolgoztam, már én is közel álltam a nyugdíjkorhatárhoz, amint az a fényképfelvételeken látható, de mivel meghívót küldtek az ünnepségre, hazarepültem Párizsba, majd onnan a legrövidebb időn belül vissza Kuvaitba. Jacques Chirac már államelnöki minőségében adta át a gyémántkeresztet, mely a generális egyenruháján, a szíve fölött megfigyelhető.
Chirac ismert engem még azokból az időkből, amikor én is kitüntetést kaptam. (Ő akkor Párizs főpolgármestere volt. Talán már említettem?) Sőt, egyszer látogatást tett a Manoir-ban is, mert a kastély a főváros tulajdonát képezte, és épp szolgálatban talált, de jóval azelőtt a Côte d’Azur-on is találkoztunk, akkor, amikor én Madame Valette családjának gyógykezelésén dolgoztam (erről majd később szólok).
...És ráadásként hadd meséljek el még egy humoros esetet a Borde családdal kapcsolatban. Megismerkedésünk után eltelt négy-öt év, amikor beteg lettem. S hát ki állít be hozzám a kórterembe, hatalmas csokor piros rózsával, természetesen látogatási időben? – Borde generális! Mégpedig egyen­ruhában!
Nem jött egyedül. Egy „ordonance”, tehát katonatestőr kísérte. Ő hozta a csokrot. Annyi szál rózsa volt benne, ahány éves voltam akkor.
– Mademoiselle Lieutenante! (Hadnagy Kisasszony!) – szólított katonai-nővéri rangomon, mosolyogva, a jelen levők nagy ámulatára, és katonásan szalutált is...
Amíg mi a kórteremben beszélgettünk körülbelül fél órát, a testőre kint feszített vigyázzállásban az ajtó előtt. Ej! Ha látták volna! Micsoda suttogás-mozgolódás-izgalom támadt a kórházban, az igazgatótól kezdve a takarító személyzetig lefelé és vissza! Mindenki rólam beszélt! Tapogatózva, óvatosan érdeklődtek:
− Nem is mondtad, Elvira, hogy neked egy ilyen magas rangú tiszt, egy generális udvarol!
− Miért kellett volna elárulnom? Ti sem teszitek közhírré a magánéleteteket!
Hagytam, hogy főzzék a „levest”, hadd kotyvasszák a finom pletykát, és élveztem, miként eszi őket az irigység, de végül csak felfedtem az igazságot. Ezután, amikor lábra álltam, elmeséltem a Borde családnak a rendkívüli látogatás visszhangját. Akkor tudtam meg a feleségétől, hogy ennek az eseménynek is gondosan előre megtervezett mókás stratégiája volt, és bejött a számításuk.
Gilbert Borde-ot – tavaly márciusban bekövetkezett halálakor – a Francia Haderő saját halottjának tekintette, a Dôme des Invalides nevű háromszáz éves katedrálisban ravatalozták fel, ott, ahol Napóleon sírja áll, onnan kísérték végső útjára. A család meghívott a temetésre, de épp azelőtt pár héttel tértem haza Párizsból, ahová kezelésre mentem, egészségi állapotom, sajnos, nem engedte, hogy ismét visszautazzam, így csak telefonon sikerült osztoznom a család gyászában.

(folytatjuk)