Most épp egy ócska lakatot találtam. Rozsdás is, kulcsa is hiányzik, de úgy hevert a nagy kupac szélén, szinte kérte, hogy valaki megmentse. Szeretem ezt a két ócskavastelepet időnként bejárni.
Az egyiken régmúlt idők autócsodáit láthatni darabokra hullni, mérnökpalántáknak kihagyhatatlan gyakorlóterep lehetne. Amit az egyetemeken rajzon és fényképen, azt ott mind élőben. És a feldolgozás: külön a bádogot, külön az öntvényt, szét a motort, abból egyik felé az edzett acélt, a fogaskerekeket, tengelyeket, csapágyakat, másik felé a tekercseket, színesfém alkatrészeket. Órákig lehet csodálni az évek során szakemberekké lett munkások szöszmötölését, hamarabb szétszednek egy autót, mint azt a gyárban összerakták. Van még féltucatnyi ócskavasas, az utóbbi időben jelentek meg a városban, oda leginkább a rendőrök járnak. Udvarokról eltűnt vasféleségeket keresni, középületek embermagasságban letépett vízelvezető csatornacsöveinek nyomát felkutatni, lefolyók rácsainak, aknafedőknek utánajárni. Létükkel a megélhetésüket eltulajdonított fémtárgyak értékesítésére alapozókat bátorítják, névtelenül ugyan, de gyakori szereplői a rendőrségi jelentéseknek. Mondogatja is a területén példás rendet tartó telep gazdája, ha megjelenik az újságban, hogy lopott vasárura bukkantak a rend őrei valamely begyűjtőhelyen, nevezzük nevén a gyakorlatilag orgazdaságot folytató céget, mert őnála olyasmi nem fordulhat elő, jó hírét s nevét még a gyanúnak árnya se közelítse. Igaza lenne, de hát a karhatalom sem adja ki a vétkesek nevét.
A másik, önmagára még adó fémbegyűjtő olykor kincsek rejteke. Most épp egy ócska lakatot találtam, büszkén mutatom a mérőház régi lakójának. Nézéséből látom, nem sokra értékeli. Dicsérni kezdem a portékát, hogy majd meglátja, miután kezelésbe veszi Gyuri, a kovácsmester, micsoda gyönyörűség lesz belőle, és még működni is fog. Mert Gyuri, a kovács olyan mester, akinek szíve a helyén, a mesterség meg kisujjában. A mérőház régi lakója udvariasan végighallgatja lelkendezésemet. Aztán csendesen megszólal: ő nem ilyesmik gyűjtésével foglalkozik, és mutatja is a belső helyiségben kincseit. Elsőként egy rézbe öntött Petőfi tűnik fel, a kollekció közepén elhelyezve, azt hiszem, valamelyik helyi gyárban önthették nagyipari mennyiségben valamikor a nyolcvanas években, akkoriban minden magyar ember igyekezett beszerezni egyet belőle. Mellette másik Petőfi, kisebb, nem annyira szép kidolgozású, olyant még nem láttam. És még számos réztárgy, gyertyatartók is, de szobrok jórészt, a büszke szarvasbika ismerős, az utókornak megörökített mobiltelefon, kijelzőjén a hálózat nevével, magyarországi eredetre utal. A mérőház régi lakója csendben kivárja, míg szemlét tartok, majd előveszi büszkeségét. A dicstelen kimúlt diktátor fiatalkori arcmása, tömör réz, jó súlyos, kissé patinás már. Csoda tudja, mielőtt az ócskavastelepre került volna, melyik elvtárs pártirodáját díszítette, de a fényesre fricskázott orrából ítélve nagy becsben nem tarthatták. Érthető hát, hogy a szemét közt végezte, de hogy Petőfi, ráadásul két kiadásban, miért érdemelte e sorsot, örök talány.
