Foghatjuk, persze, csak a diákokra, akik nem tanulnak. Vagy csak a tanárokra, akik alacsony fizetésért tessék-lássék dolgoznak. Okolhatjuk az oktatási rendszert, a tananyagot, mely megnyomorít mindenkit, politikai érdekképviseletünket, melynek máig nem sikerült elérnie, hogy teljes esélyegyenlőséggel induljon vizsgázni a magyar és a román diák. Mutogathatunk a kormányra, amely képtelen valós reformot kezdeményezni, hibáztathatjuk a szülőket, hogy nem törődnek gyermekeik nevelésével-oktatásával – bárkiben és bármiben kereshetünk és találhatunk bűnbakot, de előbb-utóbb mégiscsak fel kell tennünk a kérdést: a diákok bukása voltaképpen nem saját tehetetlenségünk tükre is egyben?
Mert nem tudunk példát mutatni. Mert folyton megalkuszunk ahelyett, hogy csökönyösen ragaszkodnánk igazunkhoz, miszerint a tudás és a munka igenis, érték. Még akkor is, ha azt látjuk, ez most éppen nem így van, azt tapasztaljuk, pénzzel, ügyeskedéssel könnyebb érvényesülni, ha jól tudjuk, lassan lenézik azt, aki tisztességes munkából akar megélni.
És túl könnyen feladjuk. Igen gyakran hunyunk szemet korrupció vagy csalás fölött, keserűen legyintve, ilyen az egész ország. Képtelenek vagyunk erőteljesen és egységesen fellépni, ha diszkrimináció ér, ha jogaink csorbulnak, minduntalan a kompromisszumot keressük, amikor a radikális követelésnek lenne az ideje, képtelenek vagyunk erőt és egységet felmutatni, amikor közösségünk egészét veszély fenyegeti. Mert nem igyekszünk Erdélyben, Székelyföldön élő magyarokként különbek lenni, mint ők, akik irányítják az országot, szó nélkül tűrjük, hogy kizsákmányoljanak, adólejeinkből saját és barátaik zsebét tömjék. Mi több, át is vesszük e magatartásformát, hogy immár saját vezetőink sem különböznek a bukarestiektől. Mert beletörődtünk, hogy a korrupció, a csalás átszövi életünket. Hagytuk, hogy gúnyt űzzenek a munkából, a tudásból – abból az értékből, melyet pedig nem vehetne el tőlünk semmilyen idegen hatalom.
Buktunk. De talán még nem késő újrakezdeni...