Új tervekkel foglalkozik, de nem technikai hatásokkal operáló, hanem olyan filmet szeretne készíteni Zsigmond Vilmos, amely az emberekről szól.
Az Oscar-díjas operatőr szombaton Washingtonban nyilatkozott az MTI-nek abból az alkalomból, hogy részt vett a Smithsonian Folklife Festival magyar program filmvetítés-sorozatán. „Maga az emigránsok témája, azt megbeszélni, hogy ki hogyan jutott előre, fontos azok számára, akik értékelik, hogy Amerika nyitva áll a külföldiek előtt” – mondta Zsigmond Vilmos. „Az igazság az, hogy most már amerikainak vallom magamat, mert az elmúlt csaknem 57 év nagy részét már itt töltöttem el, de nagyon szívesen járok Magyarországra, a kapcsolatokat mindig fenntartottam, és otthon is otthon érzem magamat” – nyilatkozott arra a kérdésre válaszolva, hogy hol van inkább „otthon”. Ha jót akarok enni, akkor Magyarországra megyek – tette hozzá a kamera mestere.
Zsigmond Vilmos néhány hete fejezett be egy munkát Budapesten. Az Arthur Allan Seidelman rendezte, Richard Alfieri író-drámaíró 28 nyelvre lefordított sikerdarabjából készült, Six Dance Lessons in Six Weeks (Hat tánclecke hat hét alatt) című amerikai film elmagányosodott, korosodó asszonyokról szól, akik tánctanulás révén próbálják meg újrakezdeni életüket.
A 83 éves Zsigmond Vilmos elmondta, hogy jelenleg négy-öt filmtervvel foglalkozik, de „a pénzügyi problémák Amerikában is, nemcsak Magyarországon, mindig visszafogják a forgatási terveket”. „Várom az olyan sztorit, amelynek megvalósítása nemcsak hogy nem kerül sokba, hanem amit érdemes is megnézni. A mostani divat az, hogy különleges hatásokra alapozva csinálnak filmeket. Engem nem érdekelnek ezek a trükkös filmek, én olyan filmen szeretnék dolgozni, amely az emberekről szól” – hangsúlyozta a művész. „Olyan filmet kell csinálni, amely az embereket érdekli. Túl sok pénzbe kerül, ha az ember saját magáról csinál filmet. Mindig arra kell gondolni, hogy a néző milyen érzéssel távozik a moziból. Ilyen értékes filmeket nagyon nehéz találni.”
A kép megjelenítő erejével kapcsolatban az operatőr a némafilm korszakát hozta példának: akkor csak képek voltak, és ahhoz, hogy az emberek megértsék, miről szól a történet, elég volt néhány mondat a feliratban. „A zene már akkor is nagyon sokat segített – mondta. – Sajnos, a hang megjelenése, ellentétben azzal, hogy sokan bíztak benne, nem sokat segített. A film akkor már nem maradt meg igazi művészetnek, hanem olyan valami lett, ami keveréke a képnek és a szövegnek. A szöveg nem egészen erre való. Ha valaki elolvas egy regényt, akkor a képeket hozzáképzeli. A filmekben a képek szerepe a döntő” – fogalmazott Zsigmond Vilmos.
„Aki a szöveget szereti, az menjen színházba, vagy hallgasson rádiót. De a mai jó színielőadások már nagyon sokat kölcsönöznek a filmekből: jó díszletek kellenek, jó világítás. A színházban a szöveg volt a lényeg, és az is maradt” – tette hozzá. „Az lenne a jó, ha egy operatőr és egy rendező életük végéig együtt dolgozhatnának majdnem minden egyes filmen. Mert úgy összeszoknak, hogy kitalálják egymás gondolatát” – mondta Zsigmond Vilmos.
