Póttévé, pótkávé
– Állítom, hogy megmenthették volna az adást, ha akarják, akár úgy is, hogy engem félreállítanak.  A helyi önkormányzat azonban nem ismerte fel, hogy a közszolgálatiság bár részleges felvállalása nélkül a dolog nem működik. Mi elláttunk közszolgálati feladatokat is, s ennek jelentőségét nem értették meg. Azt sem, hogy a néző legfőbb igénye ez. Az asszony a mai napig nem jön velem a piacra, mert lépten-nyomon azzal állítanak meg: miért nincs helyi tévé? Én annyiszor voltam kép­ernyőn, hogy azt velem azonosították. Akik segíthettek volna, nem ismerték fel, ha egyszer egy ilyen intézményt megszüntetnek, azt feltámasztani sokkal többe kerül majd. Annak a tőkének a töredékéből, amiből utólag új tévét alapítottak, az STV a mai napig vígan prosperálhatna. De semmi hajlandóságot nem mutattak semmilyen kulturált egyezségre. Azt hiába várták el tőlünk, hogy azon túl mindenben kiszolgáljuk őket – mert annak nincs semmi értelme. Azt kellett volna honorálniuk, hogy közösségi érdekeket szolgáltunk, magyarul beszéltünk benne, megpróbáltunk az emberek dolgaival törődni, a Szent György Napokat felfuttatni, istentiszteleteket közvetíteni. Vagy a sportközvetítések: hát nem azt kellene inkább a gyereknek néznie, mint a Való világot? Egy kosárlabda-mérkőzéssel ma is letarolnám mindenki más nézettségét, amiben az a pláne, hogy amíg kezdetben húsz gyerek ment el a meccsre, most kétszáz jár ki. Mert van, akire felnéznie! Vagy ott vannak a színházi közve­títések!... Igaz, sok egyéb is volt, mert pénzt hoztak. Közvélemény-kutatáson kérdezték: miért a sok reklám? Hát pontosan az a nézettség fokmérője, magyaráztuk, különben nem jutnánk hozzá. Nos, ezért elszomorító történelmi pillanat volt, amikor elhatározták, ki-éheztetik az STV-t. Véleményem szerint megpróbálták a tévét befogni – 2000-ben választási év volt –, s mivel nem voltunk hajlandók feltétel nélkül minden elvárást teljesíteni, ezért megbuktatták. Nem akarok rájuk hárítani minden felelősséget, az STV magántelevízió volt. Az önkormányzatnak valóban feladta a leckét a helyzet, mint most is a kosárcsapaté. Egy magántelevíziónak közpénzből juttatni nem könnyű. De a Szent György-napi közvetítés megvételével ezt meg lehetett volna oldani teljesen törvényesen, mert azt az alapítvány fizette volna ki éppúgy, mint minden más szolgáltatást. Ismétlem: az egész város nézte, nem csupán a mi hálózatunk sugározta, hanem a postáé is, a román nézőké is. De ezt nem tették meg, és a dolgot annyira elrontották, hogy már visszacsinálni sem lehet. Nagy tévedés volt, hogy nem vállalták fel. Én tehát félreálltam, azt mondtam, ha ezen múlik az adás léte, meg­teszem. Tegyék oda a saját emberüket, de ment­sék meg a tévét. Nos, a helyzet csak tovább romlott. Akkor jöttek rá: ezeket ki is lehet nyírni! Hagyták tehát meghalni. Utánam még ketten vezették, de talán egy éven belül, 2002 végén kiszenvedett. Utána létrehozták a saját tévéjüket, de nem mentek vele semmire.
Mint a helyi rádióadások története is bizonyítja, a politikai érdekcsoportok, az érvényesülni kívánó politikusok valóban saját adások létesítésére és működtetésére fordítottak ezt követően pénzt, nem is keveset.

A kudarc ára
– No de mibe kerülne egy új tévé indítása, és kivel lehetne megcsinálni?
– Egy működő vállalkozást tettek tönkre, azt pótolni nehéz. De tegyük fel, hogy meglenne hozzá a több tízezer euró, meg a technika, de egy digitális technikával vágni tudó szakembert már nehezen irányíthatna ide a munkaerő-foglalkoztatási hivatal, annyira ritka szakma. Megjegyzem, egyetlen volt munkatársam sem munkanélküli, olyan emberek voltak, akik értettek valamihez, s meg­vannak ma is. A digitális vágás nagymértékben számítógép-kezelés, alig egy-két ember ért hozzá. Emlékszem, azt is felrótták nekem, miért hasonlítom magunkat a színházhoz. A színház 32 milliárd lejbe került évente. Nekünk egy hónapra adjanak annyit, amibe a színház naponta kerül, kértem, de nem voltak hajlandók rá. Pedig mi a város életében azért többet jelentettünk annál a hányadnál. Mivel azonban a Duna TV híradója volt a mércénk, és a belső ellenzék hangjait is lehoztuk az adásban, ezt nem bocsátották meg nekünk. No de hogyan hozták létre a saját tévéjüket? Polgármesteri hivatalok az akkori törvény szerint nem kaphattak tévélicencet. Ezért a Szent György Alapítvány és még három összeállt, és az a negyedik pályázta meg a su­gárzási engedélyt. Egy ideig STV néven ment, de az S már nem a Selectronikot, hanem a Szentgyörgyöt jelentette benne. Több el­nevezése volt, Aktív TV stb., többször belebuktak, s újraindították. Aztán eladták egy kolozsvárinak a licencet, aki Székely TV-t csinált belőle stb., ezek is mind meghaltak. Nos, egy újrakezdési kísérletet elgáncsolhatna a szakemberek hiánya, távolról sem biztos, hogy a régiek újból csatlakoznának. De tételezzük fel, hogy a csapat meglenne: akkor is legalább egy évig kellene hibátlan műsort készíteni ahhoz, hogy a vállalkozók elhiggyék, nem fogod két hónap múlva beadni a kulcsot, hogy meg tudsz élni. Reklámba, hirdetésbe nem fektetnek be, ha két hónap múlva bemondod az unalmast. Egy évig kellene pumpálni bele a pénzt ahhoz, hogy elég hiteles légy a nézők szemében is, meggyőződjenek arról, nem az RMDSZ-nek vagy egy másik pártnak vagy a szócsöve – lásd az Erdély TV példáját. Ha 2000-ben 150 millió volt a fenntartási költség, ebből kiszámítható, mennyi kellene most, hogy a felszerelést beszerezd, s még egy évig sugározz veszteségesen. Plusz, hogy a szakembereket össze tudd szedni. Az STV kedvéért akkor már jöttek haza képzett emberek, így Dobondi Lehel, aki a Filmművésze­ti Főiskolán operatőrnek tanult, és Turoczki Emese, aki a rendezői szakot végezte el. Magyar adásrendező más akkor Romániában nem volt. Mi ugyan rendeztünk, de valójában fül után muzsikáltunk, a kottát nem ismertük. És akkor szétvertek egy ilyen társaságot, amelyben volt tíz-tizenöt olyan fiatal, aki huszonéves létére több élő adást vezetett le, mint sokkal idősebb Duna tévés rendezők egész pályafutásuk alatt! A Székely Vágtára 56 tagú stáb jött ki legutóbb, még húszan besegítettek, s másfél órás adást produkáltak. Állítom, a mi a műsorvezetőinket, az ope­ratőröket, vágókat akármelyik nagyobb tévé alkalmazhatta volna.

A közszolgálatiság ­nélkülözhetetlensége
Erdély András története nem itt ér véget. Tulajdonképpen érdemes lenne kitérni arra is, miért nem Sepsiszentgyörgyre került a Duna TV székelyföldi stúdiója, mert erre szerinte komoly esély lett volna egy adott pillanatban, amikor Székelyudvarhelyt éles politikai ellentétei, Csíkszeredát pedig szak­emberhiánya miatt erre nem tartották alkalmasnak. Egyelőre azonban beérjük ennyi­vel, remélhetőleg az érdekeltek, a többrendbéli helyi kísérletek résztvevői kifejtik saját véleményüket is arról, miért nincs ma a városnak és körzetének saját tévéadása. Az igazi kérdés ugyanis, amire keressük a választ, miért szűnt meg, ami létezett, és aminek valóban sikerült népszerűségre szert tennie. Azért volt érdemes narrátorunk emlékeit rögzítenünk, s tanúvallomásának következtetéseit illene megszívlelnünk.
Nem tagadjuk, rokonszenvünk a sajtó munkásának szól, lelkiismeret-vizsgálata avatja emlékezését hitelessé. A helyi média a piacról él, de szarvashiba lenne puszta üzleti ügyletté lefokozni a sajtó által nyújtott szolgáltatást. Az újságíró, szerkesztő, az elektronikus média tudósítójának, ripor­terének szakmai törekvései ellenében, persze, tehet a gazdasági vagy politikai, közigazgatási hatalom képviselője, mert ereje esetenként nagyobb, de a piaci és hatalmi szférának teljesen kiszolgáltatott sajtó eltorzul, politikai szócsővé silányul, s az elfajulás végzetes lehet. A sajtó igaz hivatása a nyilvánosságteremtés, a közvélemény kovászának szerepében senki nem helyettesítheti, a nézői-olvasói-hallgatói, a civil társadalom elvárásainak közvetítését szent feladatának kell tekintenie. A tájékoztatás feladatköre ugyanakkor közvetítői fel­adatokat ró rá, nem szabad elidegenednie a vezetői elit köreitől sem. De mit tegyen, ha azok merő propagandisztikus elvárásokkal lépnek fel vele szemben, és visszaélnek hatalmukkal, megkísérlik betömni a száját? Amíg nem ismerjük el a sajtó sajátságos önigazgatáshoz való jogát, amíg nem te­kintjük természetesnek, hogy a közvélemény vagy az ellenzék vezetőket illető bírálata is elhangozhat benne, mi több, amíg a mérvadó publicisták véleményét is nem adhatja le szabadon, addig a székelyföldi média polgárosultsági foka megreked  mai fele­más állapotában. A sajtó – legyen közszolgálati vagy kereskedelmi, nyomtatott vagy elekt­ronikus – bizonyos szakmai és erköl­csi minimumhoz való jogának elismerése nél­kül, az autonómia elemi birtoklása nélkül, a pártatlan tájékoztatás szabadsága nélkül nem tudja ellátni járulékos fel­adatait sem, nem tud sem szórakoztatást nyújtani, sem reklámpiaci szolgáltatásokról gondoskodni.
Ne feledjük, szűkös körülményeink közt a közszolgálatiságnak meglehetősen mos­toha sors jutott ki. Helyi sajtónk mögött nem áll egy támogató állam, mely a szakmai kiegyensúlyozottság érvényesülését szavatolhatná, majd minden helyi sajtóterméket a fogyasztók tartanak el, illetve az önkormányzati támogatás is fontos számára – már akinek kijut belőle. Ennek méltányos elosztása aktuális téma marad. Emiatt a közszolgálati függetlenséget hangsúlyozottan felvállaló szerkesztőségek, sajtótermékek érdemlik meg leginkább a nézők-olvasók-hallgatók, a civil társadalom rokonszenvét, s mivel ők a legkiszolgáltatottabbak, anyagi támogatását is. Nem mind­egy, hány előfizetője van egy lapnak, s hányan mondanak le róla. Az üzleti szféra és a hivatalos közképviseleti körök jól tennék, ha saját egyoldalúságaik ellensú­lyozására törekednének, hogy a sajtósza­badság ne jusson ebek harmincadjára e délkeleti végeken. Helyi tévé például biz­tosan lesz, mondjuk, középtávon, de – mint láthattuk – nem mindegy, milyen alapokon működik majd. Az újságírói lelkiismeret pedig kiiktathatatlan láncszeme a tájékoztatásnak, aki semmibe veszi, önmagáról állít ki magára nézve nem túl hízelgő bizonyítványt.