Végre! — kiálthatunk fel Csutak István írását olvasva (Székek földje — Székelyföld?). Végre valaki kimondta, hogy ,,a király meztelen". Azt, hogy ,,egységes székelyföldi jövőkép, összefüggő fejlesztési elképzelés és összehangolt akcióterv nincs".
Sokan sokféleképpen érintették már a jövőkép kérdését, pontosabban a ,,jövőképtelenséget", de ennyire közérthetően kevesen fogalmazták meg ennek hiányát. A tanulmány elsősorban alapkérdéseket vet fel, ezáltal vitaindítónak kiválóan alkalmas, a válaszokkal azonban adós marad.
Van a szerzőnek néhány felvetése, amellyel nem tudunk azonosulni. Elsősorban a gondolatmenet gerincét képező ,,törzsi-széki" Csutak-féle ,,mumussal" nem értünk egyet, azzal az állítással, miszerint Székelyföld összes problémája a politika és a közélet székek szerinti szerveződésére vezethető vissza. Nem mintha sok esetben nem lenne reális a ,,saját szemétdomb" elmélet, hanem azért, mert a Székelyföld széki felépítését nem az elmúlt tizennyolc év termelte ki. Még csak nem is a ,,bécsi udvarral" szembeszegülő, kackiás bajuszú elődeink kénye-kedve alakította azt ilyenné.
A széki berendezkedést egyrészt történelmi, másrészt pedig gazdasági kontextusban kell szemlélni. Székelyföld településszerkezetét és gazdaságát a hegyvidék domborzati formái, gazdálkodásra alkalmas területei, vízrajza alakította az elmúlt évszázadokban. Innen fakad a kistérségek jelentősége a régió szerkezetében. Ugyanakkor ez az egyik lehetséges magyarázata a történelmi székek magukra utaltságának, viszonylagos elszigeteltségüknek.
*
Mindannyian látjuk-halljuk az országos szintű politikai vitákat, tapasztaljuk a romániai társadalmat feszítő problémákat. Ezek valójában távol esnek a székelyföldi mindennapok prioritáslistájától. Mi elsősorban a szemléletváltás kérdését tartjuk meghatározónak. Azt a szemléletváltást, amely Székelyföldre, annak lakóira, valamint közéleti vezetőire vonatkozik.
Milyen Székelyföldet akarunk? témában több olyan rendezvényt is szerveztünk tavaly, mely jó alkalomnak bizonyult a különböző társadalmi rétegekből származó emberek elképzeléseinek megismerésére. Egyrészt a mindennapi gazdasági-megélhetési problémákkal kapcsolatban szólaltattuk meg őket, másrészt arra is kíváncsiak voltunk, mi foglalkoztatja a székelyföldieket politikai téren. Az év elején Ojtozban falusi turizmussal foglalkozó vállalkozókkal listáztuk az ágazat problémáit; áprilisban a települési és megyei önkormányzat vezetőivel, vállalkozókkal folytattunk szakmai beszélgetést a decentralizáció további lépéseiről; májusban Oltszemen a környezetvédő civil szervezetekkel, majd Bodokon az önkormányzatokkal gondoltuk végig a Székelyföld egyik legnagyobb értékének, csodás környezetének megóvásához szükséges lépéseket; júniusban Alsó-Lemhényben a helyi gazdakör meghívására kerestünk megoldásokat a mezőgazdaságból élők problémáira; szeptemberben Sugásfürdőn háromszéki vállalkozókkal, pénzügyi szakemberekkel vitáztunk gazdasági kérdésekről; októberben Háromszék és Csíkszék erdőtulajdonosaival, magánerdészeti hivatalvezetőivel szerveztünk szakmai találkozót; novemberben Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely nyugdíjasaival volt tartalmas, a mindennapok gondjaira rávilágító beszélgetés; decemberben Baróton kerültek terítékre az erdővidéki közbirtokosságok problémái.
A felsorolással mindenekelőtt cáfolni szeretnénk Csutak Istvánnak a székek elszigetelődésére vonatkozó elméletét. Íme, lehetséges, hogy két különböző régióból származó politikus közös program mentén összefogjon, hiszen a problémák közösek, ezek nem székek szerint szerveződnek. Úgy véljük, a megoldások döntő többsége sem egyedi. A kistérségek regionális adottságait, sajátosságait leszámítva ezek valójában egyformák nem csak Alsó- és Felső-Háromszéken, hanem Csík-, Udvarhely-, Gyergyószéken vagy akár Maros megyében is.
A különböző szakterületek specifikus gondjairól folytatott beszélgetések alkalmával azonban búvópatakként mindig előbukkant az alapkérdés: Székelyföld területi autonómiája. Vissza-visszatérő, gyötrő kérdése ez nem csak az elmúlt tizennyolc évnek, és nem csak Székelyföldnek, hanem 1848 óta egész Erdélynek.
A román állam nem képes ennél többre — a törvényes keretek kialakításán túl különben ne is legyen szerepe a társadalomszervezésben. Úgy véljük, közös célunkat, a bennünk érlelődő Székelyföldet az önkormányzatokban kell megvalósítanunk. De nem külön-külön, hanem — az eddigi gyakorlattól eltérően — közösen. Tudatosítani kell: szülőföldünk problémáit nem Bukarestben, nem Budapesten és nem is Brüsszelben, hanem itt, Székelyföldön kell megoldanunk.
Ehhez viszont szemléletváltásra van szükség.
Erős székelyföldi identitást
A régiófogalom kialakulásának előfeltétele a saját regionális identitás, a sajátos szellemiség. Miként Kós Károly és társai 1921-ben kimondták, hogy Erdély az erdélyieké, nekünk is világosan meg kell fogalmaznunk, hogy Székelyföld a székelyföldieké. Ez elsősorban nem politikai kérdés, a gondolat csak akkor lehet meghatározó, ha a társadalom minden szegmense magáénak érzi azt. Például feladatának érzi-e a székelyföldi értelmiség tudatosítani, hogy milyen a székelyföldi zászló?
Építeni kell Székelyföld sajátosságaira, ki kell emelni eredményeit. Képzeljük el, hogy milyen fontos közösség- és identitásépítő hatása van a csíki hoki- és újabban a szentgyörgyi kosárlabda-mérkőzések előtt a székely himnusz közös eléneklésének.
Székelyföldi politikai testület
A körvonalazódó székelyföldi politikai sokszínűség szükségszerűen maga után vonja egy szervezetek és pártok feletti politikai testület létrehívását. Ennek összetétele: a három megyében megválasztott magyar parlamenti képviselők és szenátorok, megyei önkormányzatok vezetői, a városok polgármesterei. A testület feladata a régió egységes politikai cselekvési tervének kidolgozása, hatékony és értelmes munkamegosztás megszervezése.
Ha Alsó- és Felső-Háromszék jól meghatározott program alapján együtt tud működni, úgy gondoljuk, hogy az egységes székelyföldi fellépésnek is van esélye.
Fel kell éleszteni a tulajdonosi szemléletet
Az elmúlt öt-tíz évben 500 000 hektár erdő és ugyanannyi termőföldterület került Székelyföldön magánkézbe. Ennek piaci értéke sok milliárd euró, de érezzük-e ennek erejét, ismerjük-e ennek gazdasági hatását? Megítélésünk szerint nem. Nem, mert generációk nőttek fel a ,,közös tulajdon" felelőtlenségében, egy olyan rendszerben, amelyben csak az volt az övék, amit a közösből hazavittek.
Felmérések szerint az egyes településeken található iskolaépületeket a lakosság többsége állami tulajdonnak hiszi. Ez nagy félreértés. Az iskolák helyi önkormányzataink vagy egyházaink tulajdonát képezik. A helyi önkormányzat pedig az illető településen lakók szervezeti formája. Ezért történhet meg, hogy az oktatási intézmények tatarozását a szülők sok esetben távolról szemlélik. Nem érzik, hogy az övék is az épület, pedig nagyapáink önerőből építették iskoláink nagy részét.
Mentalitásváltásra van szükség
Olyan új szemléletre van szükség, amely a vállalkozó szellemen, és nem a szociális támogatáson alapul.
Egy szociológiai felmérés szerint Székelyföld lakóinak 85 százaléka részesül a szociális segély valamelyik formájából. Ha ez első hallásra hihetetlennek tűnik, mondunk rá két példát. Elég csak a fűtéstámogatást megemlíteni. Vagy a kifli-tej programot, amely — szerencsére — eljut azokhoz a gyerekekhez, akik valóban rászorulnak erre, de azokhoz is, akiknek szülei irigylésre méltó anyagi körülmények közt élnek.
Fel kell tehát támasztani a vállalkozó szellemet a székelyföldiekben. Ez nem csak a befutott üzletembereket kell hogy sarkallja, hanem a kétkezi munkást, értelmiségit is, akik így tudnák kamatoztatni a felhalmozott tudást. Sokkal több olyan ember kell, aki tenni is akar valamit, hogy holnap jobban éljen, mint ma. Mellettük és velük együtt sokkal gyorsabban fejlődhetünk közösségként is.
A vállalkozó szellemű emberekkel Székelyföld is jól jár.
Visszatérő fiatalok?
Nem merjük elkiabálni, de tapasztalataink szerint egyre több fiatal értelmiségi telepedik vissza Erdélybe, Székelyföldre. Meggyőződésünk, ha a helyi önkormányzatok figyelmet fordítanak arra, hogy legalább lakást biztosítsanak a fiatal, egyetemet végzetteknek, külföldön ,,magukat megjárt" szakembereknek, ezek egyre nagyobb számban jönnek majd haza. Lakásépítésre máris léteznek működő programok, pénzt uniótól, kormánytól egyaránt lehet pályázni.
A megoldás kulcsa az önkormányzatok kezében
Az egységes Székelyföld elsősorban együttműködés és szervezés kérdése. Az egyre inkább felértékelődő ,,helyi hatalom" a települési és megyei önkormányzatok kezében van. Nem kell ahhoz a román bíróság döntésére várni, hogy a két megye tanácsa időnként együttes üléseket tartson a megyék határán, illetve felváltva a megyeszékhelyeken közös témákban (identitáserősítési program, környezetvédelem, infrastruktúra stb.). Előzetes egyeztetés kell csupán ahhoz, hogy a közös célok megvalósítására lehessen ,,hangolni" a két megye költségvetését, hogy külön alapokat lehessen elkülöníteni közös programokra.
Nem kell ahhoz egyesület, hogy a két megye városainak polgármesterei találkozzanak, és megbeszéljék közös teendőiket. Tragikomikusnak tartjuk, hogy időnként arról szól a vita, melyik város tekinthető Székelyföld fővárosának. Nekünk az a fontos, hogy legyen önálló Székelyföld erős, együttműködő, egymást kiegészítő centrumokkal.
Kulturális háttér
Sokak szerint ,,előbb legyünk gazdagok, s majd utána jöhet a területi autonómia". Nekünk az a véleményünk, hogy nem szabad a gazdasági és kulturális, szociális vonatkozásokat a területi autonómiával szembeállítani.
Mindenekelőtt ,,gondolkodó-kutató műhelyeket" kell létrehozni. Ehhez pedig nem kell várni a mindenkori magyar kormány támogatását, hanem csak körül kell nézni a létező intézmények között. Csak néhányat említünk: Székely Nemzeti Múzeum, KAM kutatócsoport, Székelyföld folyóirat. A megrendeléseken-támogatásokon keresztül feltételként kell szabni ezen civil intézmények együttműködését, hiszen a mostani elszigeteltségük nehezíti egy egységes Székelyföld szakmai elemeinek kidolgozását.
Nem az a baj, hogy sok a színház Székelyföldön, hanem az a baj, hogy ezek költségvetését nem az egész Székelyföld ,,színházfogyasztó" társadalma viseli. Nem az a baj, hogy az öt székely városban ötféle egyetemi szintű képzés folyik, hanem az, hogy az ,,egyetemi központok" között gyakorlatilag nincs kommunikáció. Nem az a baj, hogy egymással is konkuráló írott és elektronikus média sokasága van jelen a Székelyföldön, hanem az a baj, hogy például 2006-ig Háromszéken az elektronikus média 86 százalékát megyén kívüli román tulajdonosok irányították. A médiában a régiók ,,vendégszereplése" vezet el egymás jobb megismeréséhez, a közös vonások és egymásrautaltság felismeréséhez. Az egységes Székelyföldhöz.
Vendégfogadás
Székelyföldön, kitűnő természeti adottságainál fogva, a turizmus tűnik az egyik legígéretesebb, legjövedelmezőbb ágazatnak. Az Új Székelyföld képe sokkal közelebb áll a hasonló természeti és kulturális adottságokkal rendelkező Svájchoz, mint gondolnánk. A vidéki Svájcot csak polgárainak legendás tisztaság- és rendszeretete, megbízhatósága különbözteti meg egyelőre a székelyfölditől. Száz évvel ezelőtt Svájcnak sem alpesi turizmusa nem volt, sem világhírű bankjai, ma viszont az ország a szolgáltatásait tökélyre fejlesztő idegenforgalommal dicsekedhet. Svájc nálunk is megvalósítható.
A mi Svájcunkat úgy hívják: Székelyföld.
Az Új Székelyföld nagy kihívások előtt áll. Biztasson az, hogy a kitartó munka és az együttműködés meghozza a várt eredményeket. Egy vállalkozó, adottságaival takarékosan és okosan bánó Székelyföld szemlélete, ahol méltányos fizetség jár a jó munkáért — megvalósítható, fenntartható szemlélet. De az ehhez szükséges munkát senki nem fogja helyettünk elvégezni. Ez a mi feladatunk. Ha ezt elvégezzük, közelebb kerülünk az autonómiához — függetlenül attól, hogy mit gondol erről Bukarest.
Mi ezt ajánljuk.
Antal Árpád parlamenti képviselő, Sepsiszentgyörgy,
Tamás Sándor parlamenti képviselő, Kézdivásárhely
