Az eresztevényi Óriáspince-tető gyűjtőpont, szakrális hely, mely felnagyítja és elmélyíti az érzéseket, kiteljesíti és befogadhatóvá teszi a látványt, otthonossá az ízeket, anyaivá a szót. Székelyföldet megismerni az Órisápince-tetőről lehet, a háromszéki medence innen kitárulkozó szépsége maga a székely lélek, a zölddel, arannyal és itt-ott felcsillanó kékkel az a zászló, melyet sem betiltani, sem levetetni szívünk csücskéről nem lehet. Szorongathatnak százfelőlről, már nemcsak hamisíthatják, de el is orozhatják történelmünket, titkon, diplomáciai repülőgéppel legöregebb huszárunk földi maradványait kilophatják sírjából – kései utódai ott száguldanak az Óriáspince-tetőn, a mindent eldöntő futamok közében fél szemükkel nagy elődjük, a fehér lován innen karnyújtásnyira halálát lelő Őrnagy odalátszó obeliszkjéhez fohászkodhatnak leleményességért, kitartásért. Vagy erőért, tisztességért, miként a huszárok jelmondata megkéri, mert nem véletlen az, hogy huszárviseletben róják a köröket a Székely Vágta lovasai, még ha az nem is az e célnak legmegfelőbb gúnya. Miként nem véletlen az sem, hogy a rendezvény zászlaja után elsőként az aranysávos kék lobogót kell vinni, miként nem véletlen az sem, hogy a természetes arénakiképzésű dombon ezrek töltik el napjukat, azt az egyet, mely piros jelzésű kalendáriumunkban. A Székely Vágta ugyanis az a fiatal múltú hagyomány, mely életre hívásának harmadik esztendejében bőséggel bi­zonyítja, nemcsak a szűk pátria, de a Kárpát-medence ez időszaki legjelesebb eseménye. Meggyőző adat erről a környéket ellepő személygépkocsik rendszáma. Vagy az innen élőben közvetítő tévéadó nézettsége. De legmeggyőzőbb az Óriáspince-tető hangulata. Amit leírni lehet, de nem szabad, ezt érezni kell, akár a csíksomylói búcsúra vagy a bölöni farsangra, ide elmenni kell. Látni, meg- és átérezni, miből vétettünk, mivégre lennénk e világon. Megérteni, mindenféle bajaink, hétköznapi nyomorúságaink ellenére mégis – székelynek lenni jó.