Akkor mi a kolozsvári 2-es számú (ma Ady–Şincai) iskolában, a volt református kollégiumban érettségiztünk, együtt az egykor piaristáknál tanulók a volt református kollégistákkal (két évvel tehát a tanügyi reform után, amikor megszűntek az egyházi iskolák). Ez volt az „alapállás”. Hogy valaki ne álljon érettségire? Ez még csak eszébe sem jutott senkinek, a leggyengébben felkészült osztálytársunknak sem. Manapság „divattá” vált, hogy a végzettek egy része nem jelentkezik érettségire. Miért? Talán pótérettségire többet tanul majd, mint az eltelt négy évben? Nem hiszem. Inkább a tanárok elnéző „jóindulatára” alapoz. Ol­vasom: némely tanárok azért buktatnak az utolsó évben, hogy az érettségire jelentkezők átjutási százaléka a tavalyinál magasabb legyen. Nem hiszem, hogy ennyire züllött volna a nevelői erény azóta. Nem szabad hinnem... Olvasom, hogy az idei tételek „könnyebbek” voltak, mint a tavalyiak, szintén abból a (ezúttal) központi meggondolásból, hogy jobb legyen az eredmény. Így lenne? Akkor nem fogom megbánni, hogy csak kevés ideig tanárkodtam.
Az, ha sokat buktatsz – mert a diák tudása nem üti az elvárt szintet –, már fiatal tanár koromban (ötvenes évek közepe-vége) kiváltotta tanárkollégáim rosszallását. Az pedig már a vádiratomban is szerepelt, hogy „mint az elvtársak ellensége” megbuktattam estiseket. Ezek az estisek valamikor az elemi oktatás elején már befejezettnek tekintették „szellemi épülésüket”. Hivatalukhoz nem tudás, csak diploma kellett (vajon ez nem hazai „haladó hagyomány”?). Egy szó, mint száz, a szellemi erőfeszítés és komoly felkészülés az úgynevezett „életre” bizony már elég régóta csak ünnepi szónoklatok fedezet nélküli szlogenje.
Aztán elhangzanak – jobbára saját élettapasztalatra alapozott – vélemények, hogy minek az érettségi oklevél, mikor a tudás számít munkahelyi alkalmazáskor? A mesterségbeli tudást a kisiparral foglalkozók a mester olykor nem éppen simogató keze alatt szerezték meg inas- és segédévek keserű, de alapos munkájával. Ma erre szakiskolák szolgálnak, ahol alig tudják az érettségi eredményekkel utolérni az elméletieket. Mert kialakult az a felfogás, hogy ez a fajta iskola csak azoknak való, akik „nem bírják meg” a magasabb szintű szellemi képzést. És akkor hiába működik olyan tökéletesen felszerelt műhelytanoda, mint a Puskás Tivadar szakiskola, ha az „eleve elrendeltség” polgári (és nem egyházi) értelmezésében ezt a bélyeget ragasztja az intézményre és az ott tanulókra. És mégis – vallja az iskola igazgatója a tények alapján –, több itt végzett tanuló jut szakmájában álláshoz, mint ahány egyetemi oklevéllel rendelkező talál végzettségének megfelelő munkát.
Nekünk annak idején majd mindegyik tantárgyból szigorú tanárok előtt kellett igazolnunk ismereteinket feleleteinkkel. Ha valakinek nem sikerült az érettségije, az csoda számba ment. Szégyen volt nem tudni. Ma ez a szégyenérzet megalapozatlan fellebbezésekben és a szülők elfogultságában jelentkezik. Ma a tiszta tízes eredmény ritka, mint a fehér holló. Ezeknek a tanulóknak a neve országos, nagy nyilvánosságot kap. Elképesztő, hová jutottunk! Ma már szinte az érettségi sem kell, hogy a megszámlálhatatlan, mindenfelé megnyílt egyetemekre bejuss. Hovatovább falvakon is egyetemek (azaz diplomagyárak) létesülnek. A járványszerű korrupció pedig lefelé terjed, az egyetemektől a középiskolákba. Mindkét fokozaton a tanárok alacsony fizetése és az intézmény megszűnésének a félelme termi a korrupciót.
A mi időnkben igen komoly felvételi előzte meg a bejutást az egyetemre, és az egyetemek (töredéke a maiaknak) oklevele valós szakmai értéket jelentett. Akik ma elhagyják az országot, hogy más államban anyagilag és társadalmilag is boldoguljanak, az egyetemtől független önszorgalmuk a diplomájuk fedezete. Feltették-e a kérdést, hogy vajon miért jönnek mégis ide egyetemre a „fekete” földrész fiai, leányai? Na, miért?..
Summázva azt, amit „reformként” elképzelek a jövendő oktatásról: a gondolkodásra való nevelés lenne az alapoktatás fő célja. Nem a rohamosan változó tudományos adatok, tények elsajátítása, hanem az alkotó, felismerő, összefüggéseiben látó kreativitás, valamint az a jövőkép, mint cél és törekvés, amelyben a tanulmányait befejező fiatal született és szerzett képességeinek a maximumát valósíthatja meg. Én erre elegendőnek tartanám a tíz osztályt, hogy azok, akik majd érettségire állnak (a következő két év után), a társadalom „elitjéhez” tartozzanak akár gyári szakmunkásként, akár kisiparosként, akár tudományok művelőjeként, politikusként. De ez a két év (volt valamikor kitűnőek iskolája) a tudományok fejlődő bővülésének folyamatáról, és ne elsősorban a változó tudományos eredményekről szóljon. A tanárok önmagukkal és tanítványaikkal szembeni igényessége a követett célhoz mérhető legyen. Ehhez viszont merőben új oktatási módszert kell kidolgozni, és új tankönyveket kell kiadni (amelyek tehát hosszabb időre érvényesek az alapkoncepciót tekintve), kötelezővé téve az utolsó két évben előremutató esszék írását, miként ez a nyugati államok tanrendjében rég általános gyakorlat.