A megállóban kiszűrődik a nyitott ajtókon a hang, kiflijét majszoló kislány szemöldökét is felvonja, száját is eltátja, a falat majd kihull ajkai közül. Nem kellemesebb így utazni, kérdezi a szolgálatos rendezvényszervező, de, jön a válasz, ám a csend a legjobb, toldja még hozzá a könyvjelzővel is megajándékozott utas. Másik előveszi telefonját, látszik, nem sokat használta a fényképezőgépet rajta, végül megkerül a megfelelő menü, kattint kétszer, háromszor is. Közben le is szállnak, ügyesek vagytok, köszönjük, ekként búcsúznak.
Félúton Áron felfedezi, a busz oldala is jó hangokat ad ki, a bádogot és az üveget használja dobként. Mindennap kéne csinálni a központi parkban, így egy másik leszálló, és Elena Udreát meg kéne hívni, hogy táncoljon, teszi hozzá mosolyogva. Igen, a mosolyok, majd minden arc felderül utazás közben. Idősebb asszony, talpig feketében, talán ő az egyedüli, akinek gondolatai másutt járnak. Végmegálló, állomás, stílusváltás. A dzsesszt népzene cseréli, míg vissza­indul a busz, kinn a bőgő és szaxofon, benn kontrázik a hegedű, egy hátizsákos lány ritmusra ringatja magát, amikor az ajtók csukódnak, tapsol. Lenn marad a dzsesszesekkel, az az ő stílusa. A buszban inkább idősebbek, dúdolják a népdalokat, melyeket a Folker. A sofőr visszafelé filmez okostelefonjával. Hja, fiaim, én már akkor zenéltem, amikor ti még meg sem voltatok születve, de én ezt nem csinálnám, és ha valamit javítani kellene a buszozáson, hát a légkondicionáló nagyon elkelne, jegyzi meg egy férfi. Ami igaz, az igaz: benn meleg is, por is. De azért a légkondit igénylő férfi is utánainteget a busznak. Fiatalasszonyok a végmegállónál átszállnak a másik buszba, kísérik még egy kört a zenészeket, mondják. Ebéd, kölyök – ráér.
Szó, mi szó: ezt a buszos dolgot meg lehetne szokni. Kár, hogy még csak ma kipróbálható.