A napokban szerkesztőségünkben járt Forró Károly maksai labdarúgó, aki elmondta, július 27-én nagyszabású ünnepéllyel készülnek emlékezni a maksai labdarúgás elmúlt hatvan évére. Kopjafát állítanak az elhunyt labdarúgók emlékére, majd nosztalgiameccset játszik az Öregfiúk Együttese és a mai csapat. Az ünnepélyre szeretettel meghívnak és elvárnak minden érdekeltet, érdeklődőt. Bővebb felvilágosításért hívják a következő telefonszámokat: 0743 400 499 (Forró Károly), 0745 168 848 (Badi Gyula).
A sporttörténet arról tanúskodik, hogy a XIX. század első felében már minden háromszéki diák ismerte a labdajátékot, a birkózást, a futást, mert e testgyakorlatok az iskolai oktatás szerves részét képezték. A maguk rendjén a falvak is igyekeztek felzárkózni és egyre több figyelmet szentelni a fiatalság testedzésére. Háromszék területén sorra alakultak meg az Ifjúsági Egyesületek, melyeknek céljai között szerepelt a versmondás, a varróóra, az ének-, a zeneszakosztály működtetése, a kirándulások szervezése és nem utolsósorban a testedzés és a sport. A Maksai Ifjúsági Egyesület 1907. június 4-én alakult, tehát több mint százhat éve. Van, mire visszatekinteni.
Na persze a helyi kezdeményezések mellett külső rendezvények is befolyásolták a település életét, ezen belül az ifjúság nevelését. Gondolunk itt például a Brassói Villám-Vasparipa Egylet kerékpáros túrájára (1888 áprilisában), melynek végső célja Kézdivásárhely volt, de útjába esett Maksa; vagy a Szegedi Achilles SE motorkerékpáros körútjára (1899 augusztusában) Kézdivásárhely végállomással, természetesen Maksán át... Sem a kerékpárosok, sem a motorosok nem álltak meg Maksán, de áthaladva a helységen bemutatták a falunak a két sportágat, s bevésték az emberek tudatába e sportok fogalmát. Ezt formálta tovább, gyarapította a maksai iskola tornatanítója, Albert Károly a századfordulón, 1901-ben.
Jó két évtizeddel később, egészen pontosan 1928. augusztus 26-án áthaladt Maksán a Kézdivásárhely–Sepsiszentgyörgy–Kézdivásárhely kerékpárverseny mezőnye... még egy évtizeddel később, a bécsi döntést követően elkezdődött a faluban a leventeoktatás... Deszke Gyula bácsi így emlékszik erre: „Kerti Sándor leventeoktató barátjának, Varga Ferencnek volt egy kuglipályája, s ők ketten összebeszéltek, majd a leventék bekapcsolásával elkezdtek építeni egy futballpályát. A leventék talicskázták a földet, s azt, ami kellett... tény, hogy megcsinálták úgy-ahogy a pályát, pontosabban: előkészítették a focipálya területét... A világháború után aztán Antal András tanító bácsi futballcsapatot alakított. Ebbe léptem be én is 1946-ban. Focikapusként kezdtem, de sajnos közbejött a kötelező katonai szolgálat, a hároméves munkaszolgálat... A környékbeli falvakba – Lécfalva, Nagyborosnyó, Angyalos, Szentiván... – jártunk focizni Antal tanító bácsi vezetésével. Hogy kikkel pontosan, hát elmondok néhány nevet: Kóréh Lajos, Sándor István, Antal Zoltán, Tompa Mihály – ezekre emlékszem. Nem volt könnyű csapatot csinálni, hiszen a faluban alig volt öt-hat harminc-negyven év közötti férfi...”
Lapozzuk csak tovább az emlékezés füzetét. Hadd mondja el az indulásra vonatkozó emlékeit a teremlabdarúgó-válogatott Mánya Szabolcs nagytatája, Bajkó Sándor is, aki egyébként 1950-től tagja volt az alakuló maksai futballcsapatnak, annak az együttesnek, mely soraiban tudta a következő játékosokat: Antal András tanító mint edző-játékos, Pál János, Tompa Mihály, Sándor István, Bács Mihály, Deák Árpád, Kóréh Károly, Magyari Pál, Deszke Gyula, Jancsó Zoltán, Ötvös Mózes (egy idény erejéig). „Egy ideig – így Sándor bácsi – a környékbeli falvakban focizgattunk, aztán beneveztünk a Kézdi rajoni bajnokságba. Az állami gazdaság támogatott Bajkó Zsiga bácsival az élen, aki szekciófelelős volt, emlékszem, egy rend felszereléssel lepett meg minket. Meg is háláltuk jóságát, hiszen együttesünk rendszerint az élmezőnyben foglalt helyet... Ami a focipályánkat illeti, Maksán több helyen is volt játszótér: egyszer az úgynevezett Megyekertben, aztán átmeneti jelleggel a Tófa alján, majd elkészült dr. Nagy Zoltán birtokán egy pálya, és végül a gépállomás székhelyén levő játszótér, a mai új stadionunk helyén.”
„1962-ben kerültem Maksára – emlékezik Kiss Lajos, aki a Sepsiszentgyörgyi Akarat csapatában kezdett el focizni –, eléggé mozgalmas fociélet volt kibontakozóban. Antal András tanító (civilben edző-játékos) irányításával eléggé ütőképes csapat jött össze: Deák Árpád, Czine János, Kanyó Márton, Bartos Pál, Márk László, Csavar Péter, Séra András, Ígyártó József, Márk Sándor, Cseke István, Váradi Ferenc, Gergely Gábor, Ráduly Gyula, Jancsó Zoltán, Béni József, Bartha Domokos, Márk István. A Falusi Ifjak Kupáját is elnyertük. A döntő után Badi Péter téeszkönyvelő azt a parancsot kapta a „felsőháztól”, hogy otthon ezeknek a fiúknak flekkent, sört, bort kell adni... Azt szinte mondanom sem kell, már ott helyben, a döntő helyszínén, Kézdivásárhelyen a Pantaló vendéglőben megkezdtük az úgymond lajbitépést...”
Ilyen és ehhez hasonló mókás és szép emlékek útján jutott el a Maksai Termés 1968-ban az újonnan megalakult Kovászna megye első bajnokságához. A szervezőbizottság eme út, na meg az 1968 óta eltelt, maratoni küzdelmekkel tarkított korszak emlékét akarja feleleveníteni s a maksai emberek, sportbarátok tudatában rögzíteni, jelezvén, hogy Maksa nem felejt. Büszkén őrzi sporthagyományait, sőt, továbbmegy, s jelenlegi csapatával gazdagítani igyekszik a maksai labdarúgás múltjának szép emlékeit. Példája követendő. (áros)
