A Háromszék július 17-ei vezércikke – Népi érdek, népi akarat – tömören és velősen foglalta össze a romániai régiósítás erdélyi és székelyföldi magyarokat érintő pontjait, annak tétjét, súlyát, valamint azt, hogy mi az érdekünk.
Érdek, de vajon társul hozzá akarat is? Vagy csak elvárás? Elvárás kitől? A politikumtól? A civil társadalomtól? Honnan kellene kipattannia a társadalmi robbanást előidéző szikrának? 2013-ban mi lehet az a program, előreívelő eszme, ami képes lenne kimozdítani az embereket a letargiából? A dolog egyelőre úgy fest, hogy a túlélésünket garantáló egyetlen tényező, az önrendelkezés nem tartozik ezek közé.
Vajon miért nem tüntet a székely? Amíg Brazíliában egy banálisnak nevezhető áremelés – a tömegközlekedés drágítása – az utolsó csepp volt a pohárban a korrupt, költekező kormány részéről, amit a nép már nem volt hajlandó szótlanul lenyelni, addig minket, székelyeket már az sem hat meg különösképpen, hogy béreink messze elmaradnak az országos, illetve – urambocsá! – uniós átlagtól, viszont az üzletek polcairól igencsak európai árak kacsintanak ránk gúnyos mosollyal. Amíg Törökországban vérre menő utcaharcokat, százezreket megmozgató, országossá terebélyesedett tüntetéseket eredményezett a kormány szándéka, hogy bevásárlóközpontot létesítsen egy park helyére, addig mi az erdeinket lenullázni szándékozó Holzindustrie Schweighofer „fenyő-vágóhíd” vagy a sok esztendeje itt portyázó székely famaffia elleni megmozdulásokon is alig vettünk részt.
Vajon nem akarnánk jól, jobban élni? Már nem ragaszkodnánk fáinkhoz, szülőföldünkhöz? Dehogynem! Akkor miért nem tüntetünk? Mert csalódtunk. Azokban, akikre Tőkés forradalma után és óta rábíztuk népünk sorsát. Akkor még hittünk a népi túlélésben, a gyertyában, a könyvben, ma már abban sem nagyon, hogy a holnapot megérjük. Akkor még hittünk a tőkési eszmékben, ma már magában Tőkésben sem. Mint ahogy politikusaikban sem, akik sorra megbuktak: a népi köldökzsinór nem ért el Bukarestig, a közös célt maga alá teperte a személyes érdek, a korábban együtt megálmodott nagy kép szertefoszlott a fővárosi szmogban. Becsületük eljátszásával együtt a hit, a remény, az akarat, a tettrekészség csíráját is kiirtották belőlünk. Amit cserébe beültettek, az a kilátástalansággal rokon beletörődés – abba, hogy ez már másként nem lehet, mert ők eladták magukat, csomagban álmainkkal, jövőnkkel. Sajnos egyik erdélyi magyar párt, szervezet soraiban sem lelhető olyan egyéniség, aki képes lenne felébreszteni a székelyek szunnyadó harci szellemét, ezért máshol kell keresni a vezért. A tömeg meghátrált, olyan létfontosságú ügyben sem vagyunk már képesek nagy számban kivonulni, mint a régiósítás halálcsapdája.
Meg aztán tüntetésinfláció is van. Sokat vitatott téma ez. Kell-e, jó-e, árt-e a célnak a sok apró megmozdulás? Egy kaparással, egy véséssel Monte Cristo grófja sem szabadult volna a cellából, de lehet-e sok apró koppintással akkora zajt csapni, hogy azt rajtunk kívül mások is meghallják? Vagy jobb, eredményesebb, hatékonyabb és hatásosabb ereinket egy helyre koncentrálni? Egyet ütni, de nagyot?! Talán sose tudjuk meg, viszont meglátásom szerint az ügynek semmiképp sem tesz jót, hogy bemelegítő tüntetéseket szerveznek egy tüntetéshez. Mert míg a sportban a selejtezőknek, az előfutamoknak vagy az időmérő edzéseknek jól meghatározott szerepük van: felkeltik az érdeklődést, erőviszonyokat tükröznek, elvárásokat tűznek ki, addig a figyelemfelkeltő akció ismétlése az üresjárat látszatát kelti: nem épít, nem is rombol látványosan, de lassan erodál.
Kerekes Gyula
