– Elvira! Az ön háttértörténete – moszk­vai katonai-nővéri kiképzés, katonatiszt férjek, eddig három, közülük kettő repülős­tiszt, egyikük MIG-szakértő, szökés a triesz­ti menekülttáborból, a francia határ átlépése az Alpokon keresztül, és hadd ne soroljuk tovább – olyan rendkívüli a maga nemében, hogy gyanúra szolgáltat okot a hatóságok részéről. Önnek most bizonyítania kell tisztaságát és lojalitását Franciaország iránt, hogy előbb-utóbb megkaphassa az állampolgárságot – mondták.
Volt egy jótékonysági szervezet: Associa­tion du Vieux Montmartre (Mont Martre-i Öregek Egyesülete), ahova beiratkoztam mint önkéntes betegápoló. Ez volt a kezdet. Minden hónapban kiadtak nekem tizenöt személyt; öregeket, fiatalabbakat, de mindannyian betegek és nagyon szegények. Gondolhatják, mekkora honvágy kínozott a kezdeti időkben, és mivel nagyszüleimet nem gondozhattam, úgy éreztem, a beteg, szegény francia emberek megsegítésével eleget tehetek annak a belső kény­szernek, mely bennem dolgozott.
Minden második hétvégén, szombaton és vasárnap ezzel foglalkoztam. Mostam az öregeket, megfésültem őket, ágyaikat rendbe tettem, takarítottam, főztem, vérnyomást mértem, sebeket kötöztem, kimentem vásárolni nekik, és ha láttam, hogy más helyen keve­sebb a munkám, akkor kivittem őket az utcára, fordultunk egyet. Az öreg úr vagy néni boldog volt, hogy emberi körülmények közé került, nekem pedig ez volt az elégtételem. Mindig vittem magammal egy kis narancsot, édességet, kifliket, ilyesmit. Soha sem mentem üres kézzel. Aztán később, amikor már francia állampolgárrá váltam, nem hagytam félbe a karitatív munkát, sőt, mivel munkabalesetem örökre keresztbe tett az énekesnői pályának, jótékonysági koncerteken szerepeltem to-vább, vagy amikor első hanglemezem is meg­jelent, annak nettó bevételét (kettőszázezer frankot) a Villejuif negyedben működő Rá­kos Betegek Kórházának adtam. Ekkor épp a nagy hírű rákkutató, Georges Mathé professzor mellett dolgoztam, és másoktól szerzett adományokat is összegyűjtve így sikerült a kórháznak megvásárolnia a szkennert, ami akkoriban csúcsműszernek számított, rendkívül nagy szükség volt rá.
Így rohantak a napok, az esztendők és tíz év elteltével kaptam egy értesítést, hogy jelentkezzem június 22-én délután, a Champs Elysées-n levő Salons du Club Pernot-ban, mert kitüntetést fogok kapni a Ligue Universelle du Bien Public (Népjólét Egyetemes Ligája) évi közgyűlésén, és elő kell készíteniük a dokumentációt. Az említett szervezet az ENSZ égisze alatt működött (ma is oda tartozik), de távol állt a kormányoktól, a napi politika színeváltozásaitól. Ez 1978-ban történt.
Első látásra fel sem fogtam, mi vár rám. Felhívtam a meghívón szereplő telefonszámot, és megérdeklődtem, hogy lényegében miről is van szó. Így értesültem arról, hogy tízévi karitatív munkámat díjazzák. Erre az ünnepi ceremóniára évenként egyszer kerül sor, és amint a műsorfüzetben olvashattam, huszonnyolc évvel azelőtt, 1950-ben Winston Churchill, Madame Franklin Roosevelt és a svájci konföderáció elnöke kapta meg elsőként a Croix d’Officier au Meilleurs Serviteurs de l’Humanité (Tiszti Kereszt az Emberiség Legjobb Szolgálóinak) kitüntetést. Ezt követő évben őfelsége Yucantor hercegnő, a Francia Unió alelnöke került sorra. A következő évek díjazottjai közt találunk papot, politikust, sőt, magas rangú katonatisztet is Louis de Goys Mezerac generális személyében, de 1964-ben John Fitzge­rald Kennedy kapott posztumusz díjat, 1969-ben a három amerikai űrhajós, aki a Hold-expedícióban együttműködött: Neil Armstrong, Edwin Aldrin és Mi­chael Collins, 1971-ben Joséphine Ba­ker, az afroamerikai származású világ­hírű énekes- és táncosnő, előttem egy évvel Jean Rodhain, a Secour Catho­lique segélyszervezet megalapítója (ennek támogatását én is élveztem lete­lepedésem kezdetén) és még sokan mások.
Rendkívül ünnepélyes külsőségek közt és nagy közönség előtt zajlott le a kitüntetések átadása Párizs főpolgár­mesteri hivatalának dísztermében. (Már Jacques Chirac volt a párizsi fő­pol­gármester.) És mivel ingyenes, karitatív munkát díjaztak, nem járt pénz­jutalommal. A velem együtt kitüntetettek közt volt a magyar származású Michel Gyar­mathy, a Folies Bergère művé­szeti igazgatója, akit később – épp ezen is­me­retség révén – alkalmam volt kezelni, de Ro­ger Pinoteau politikus-orvosprofesszor és Mi­reille Mathieu, a világhírű sanzonénekesnő is.
Az én kitüntetésem indoklása így szólt: „M-me GOZIN Elvira, egészségügyi asszisz­tensnő. Szakmáján kívül, melyet különle­ges elhivatottsággal művel, énekesnői adottságokkal is rendelkezik, melyet a közjó elő­mozdítására használ. Önkéntesen fellép rengeteg gálaműsorban, és ezek bevételét a társadalom peremére szorultak megsegítésére fordítják. Rendkívül nagylelkű alkat, akire bármikor számíthatunk, amikor orvo­solni kell a nyomorúságot.”
Csak érdekességképpen említem, hogy ennek a laudációnak hallatán Mireille Mathieu felállt, és távozni akart a teremből (mert közismerten büszke volt önmagára, tehetségére), de idejében megértették vele, hogy nem előle viszem el az énekesnői pálmát, csupán a betűrendben állok előtte, emiatt kerültem hamarabb sorra.
Talán furcsán hangzik, de az ünnepség idején fel sem fogtam e kitüntetés erkölcsi horderejét. Jelen volt természetesen a sajtó is. Akkor én már Windsor hercegnéjének alkalmazottja voltam, és amikor az ünnepséget követő első estén munkába léptem, Őfelsége gratulált nekem! Ekkor „szédültem” el először. Mert Wallis of Windsor akkoriban még a világ legismertebb és nem kevésbé befolyásos asszonyai közé tartozott, én pedig mi is voltam hozzá képest? A... „cselédje”! Ez a kitüntetés hatalmas felhajtóerővé vált életpályám hátralevő ré-szén, és ehhez hozzáadódott szakmai kö­rökben a hírnév, hogy Windsor hercegnéjének a nővére lehettem.
Sokat elmélkedtem a történtek felett: mi is hajtott engem a tíz éven át tartó karitatív munkában, de azután is egyfolytában? Az a belső kényszer, mely erre a munkára küldött minden második hétvégén (ahelyett, hogy pihentem vagy gyermekemmel fog­lalkoztam volna), valahol gyermekkori nyo­morúságomban is gyökerezhetett, amikor szegény Vajna nagymamámmal kegyelemkenyéren éltünk. Volt fogalmam arról, hogy mit jelent ilyenkor a segítség.
Karitatív napjaimon reggel hétkor keltem, utazgattam össze-vissza akár hatvan kilométeres távolságokra is Párizs belterületén, és este holtfáradtan értem haza. De jóleső érzéssel töltött el ez az önsanyargatás. Akkor még fiatal voltam, és erőm is volt elég. Nekem nem kellett megmagyarázni, hogy mit jelent a bajba jutott, magukra maradt embereknek a segítség, a mosoly, a simogatás. Az elesettek – akik közt volt néger, sőt, kínai, algériaiak, zsidók is... mert a párizsi nyomorultak közt nem fajtiszta francia mindenki – nem értették az „Isten fizesse” fogalmát. Meg kellett nekik magyaráznom, mert többen a ke­reszténységtől távoli vallásúak voltak. Ami­kor pedig megismerték az én életem törté­netét, és annak párhuzamát az ő nyomo­rúságukkal, sírva fakadtak. Elmondták: ők is a szebb jövő reményében hagyták ott hazá­jukat, és íme, hova jutottak.
A szeretet, a megbecsülés, amit tőlük visszajelzésként kaptam, hatalmas elégtétel volt számomra abban az országban, ahol mint politikai menekült, mint „jöttment”, kezdetben kevés dédelgetésre számíthattam. És íme; munkám gyümölcse beért, bár én nem törekedtem ilyen megtisztelő elismerésre, hisz nem is volt tudomásom a Meilleurs Serviteurs de l’Humanité titulusról s arról a szervezetről sem, mely ezt a címet évente odaítéli.
*
De hadd beszéljek még egy keveset a karitatív munkáról! Nem titkolhatom, hogy akadt olyan Vöröskereszt által kiosztott betegem is, akit rajtakaptam a csaláson. Épp másodszor mentem egyik hölgyhöz, amikor feltűnt nekem gyönyörű frizurája, elegáns öltözete, manikűr-pedikűr is rendben. Gyanút fogtam, hogy az Alexandre-hoz jár, mint Windsor hercegnéje, vagy a romániai „első asszony”, Elena Ceauşescu.
– Tessék mondani, Madame! Ön Ale­xandre-nál volt? (Mint említettem, Ale­xandre a legdrágább, legelőkelőbb fod­rászat.)
– Honnan vette észre? – kérdezte „betegem”, de nem meglepetten, hanem büszkén.
– Onnan, hogy amit Alexandre csinál, annak van néhány ismertetőjele, senki más nem tudja leutánozni. De tetszett fizetni is érte? – kérdeztem.
– Természetesen! Ezer frankomba került – válaszolta önérzetesen.
– Madame! Ha önnek volt ezer frankja frizurára, akkor én miért járjak ide ingyen dolgozni? Maga engem kihasznál! Hát nem jobb lenne, ha más szegény emberen se­gítenék ennyi erőfeszítéssel? Madame, én ide többé nem jövök főzni, mosogatni! Mossa ki ezután a saját mocskát, és bejelentem a Vöröskeresztnek is, hogy mi történt.
Sok ilyen népség volt Párizsban. Várták, hogy mi házhoz járjunk injekciót beadni, főzni, takarítgatni, és miután elmentünk, ők olyan bárokba vonultak, ahol egy kis kávé húsz-harminc frankba került. Harminc, rám bízott esetből négyről sikerült kiderítenem, hogy élősködik a szervezet jóindulatán, és kihasznál minket. Én önkéntesként dolgoztam, a francia állam pedig ingyen küldte nekik az orvosságot. A tisztességes polgár fel sem éri ésszel, hogy az emberek milyen rafináltak tudnak lenni. Meglopják a köz­pénztárt, indokolatlanul próbálják kihasz­nálni a jótékonysági rendszert.
(folytatjuk)