Dózsa György unokái vagyunk mind­annyian, akik itt állunk, nem fizikai értelemben, hanem szellemi örököseiként. Nevéhez egyértelműen a forradalom, az elnyomás, az igazságtalanság elleni harc kapcsolódik. A harc, a szabadságharc motívuma magyarságunk történelmének évszázadain végigte­kintve újra meg újra felbukkan: 1514, 1848, 1956, 1989 – és ez a folyamat még ma is tart. Időről időre leverték ezeket, az indulatokat palackba kényszerítették, vezetőit megsemmisítették. Mindegyik mérhetetlenül sok áldozattal járt: emberéleteket követelt, vértanúságot és területeket, hazánk kétharmadát.
A ma is tartó harcok, a modern háborúk áldozatai nem halottak, hanem a jövőbe vetett hit híján meg nem született gyermekek, a boldogulás reményében kivándorolt fiatalok és egész családok, a gyerekeik nélkül maradt családok eladott területei. A mai harcok az értékeink színterén zajlanak, értékeinket hitünket, jövőképünket érik támadások. Akkor nyernek csatát a támadók, ha elhisszük: minden rendben körülöttünk, a közéletünkben, a gazdaságunkban, az oktatásunkban, és minden változtatás a mi érdekeinket szolgálja, ha elhisszük, hogy nem fogyunk, hogy jólét van, hogy Székelyföld Romániának csupán „egy szép térsége”, a globalizáció jó nekünk, hogy van még időnk várni, nincs még semmi eldöntve, és majd a román parlamentben a mi érdekeinket szolgáló döntéseket hoznak. Ha mindezeket elhisszük, és nem teszünk ellenük semmit, felettünk győzedelmet aratnak, és mi a történelem passzív áldozatai leszünk. A harc bennünk, mentalitásunkban, fejünkben, lelkünkben, döntéseinkben zajlik.
Válságos, összezavart és összezavaro­dott értékrendű világban, időben élünk. Ha elbizonytalanodom, döntéseim előtt két módszerhez szoktam folyamodni, ami általában segít. Az egyik, hogy a múltba nézek, és gondolatban elbeszélgetek azzal a személyiséggel, aki az adott kérdésben épp segíthetne, ha élne. Ha például gondolatban megkérdezem Árpád nagyfejedelmet a régiósítás kérdéséről, meg arról, hogy mi a teendő, tényleg türelemre van-e szükség, és majd egyszer, szeptemberben vagy talán máskor megoldódik a dolog, nagyon dörgedelmes válaszokat hallok arról, hogy miként védtük meg az országhatárokat, és micsoda utódai vannak neki, akik bénultan, kö­zönybe merevedve nézik az ország szilán­kokra szedését, és mi az, hogy semmi eszközünk a nemzetárulókkal szemben, bezzeg ő tudná, hogy mit kell velük tenni… Vagy máskor kimegyek a kisbaconi te­metőbe, és Benedek Elek szellemét idézem, aki az 1920-as országszaggatás után szemben a kivándorló tömegekkel hazatér Kis­baconba, vállalva a kisebbségi létet saját szülőföldjén. Képzeletbeli beszélgetéseink során soha nem mondja azt, hogy „idegen országban édesebb a kenyér, és hogy add el, fiam, a földecskédet, és menj el szerencsét próbálni”, de azt sem, hogy tétlenül szemlélődjünk. Ma is azt üzeni évtizedek távlatából: Csak az valamirevaló egész ember, kinek könnyű a toll és nem nehéz a kasza, meg azt: fő, hogy dolgozzanak… És erkölcsi mércéje nem mutat más utat, mint a közösségeinkért való munkálkodás útját.
És Kós Károly sem mondana soha mást, mint azt: Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk, a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán...
A másik módszerem pedig az, hogy a jövőből nézek vissza a jelenre, és elképzelem, mit írnak majd a történelemkönyvek lapjai erről a korszakról. És nehéz elképzelnem, hogy azt írnák: „néhány ezres csoport hőzöngött ugyan az autonómiáért, de a magyarság megfontolt, tisztán látó, hatalmon lévő vezetői a román kormánnyal együtt megvalósították a történelmi régiók szerinti felosztást, a Székelyföld autonómiáját és mindenki a maga értékei és kultúrája sze­rint boldogan élt, míg meg nem halt”. Biztos vagyok benne, hogy jó úton járunk! Hogy nem tehetünk mást, mint nap mint nap felemeljük a szavunkat, ki-ki a maga ereje és tehetsége szerint. Kicsik vagyunk, mondják, nem baj, akkor majd Dávid módjára harcolunk. De fel nem adhatjuk.
Arra az értékrendre, hitre, elszántságra és tenni akarásra, ami benneteket, bennünket most is az utcára hozott, nagy szüksége van magyarságunknak, tudnotok kell, hogy aki nincs itt, annak is rátok, ránk és arra a száz-egynéhány településre szegeződik a figyelő tekintete, ahol most velünk együtt dobbannak a szívek. Útjelző fényei vagytok, vagyunk közösségeinknek, ennek tudatában, eszerint kell tehát élnünk és cselekednünk! Isten minket úgy segéljen!

BENEDEK ERIKA

(Elhangzott július 20-án Sepsiszentgyörgyön a Dózsa-szobornál tartott megemlékezésen. A szerző az Erdélyi Magyar Néppárt Kovászna megyei szervezetének elnöke)