A községháza és a Haszmann Pál Múzeum letérője közt valahol félúton székely kapu hívja fel magára a figyelmet. Valamikor olajfestékkel mázolták le, most a letakarítás folyamatában. Nem olyan régi, csupán harmincesztendős – ez a zsenge kor viszont annál érdekesebbé teszi. A kapun belépve éri azonban az igazi meglepetés a látogatót.

Sapka a magasba
Elsőre a rengeteg virág tűnik szembe. Aztán a még több faragott fa. Nemcsak az épületek faelemei, a kertkapu lába, de mindenütt elszórva: egy göcsörtös ág, melyből idős székely pár nézi a múló időt, egy deszka, rajta virágos-indás minta, a lépcső fokán kopjafa darabja. És üzenetek is bevésve legtöbbjükbe, a rózsák tüskés szára például a Nem könnyű magyarnak lenni, de nem is lehetetlen feliratot rejtegeti.
A ház embere a melléképületben kopácsol épp. Egyszemélyes asztalosműhely gépekkel, kézi szerszámok tömkelegével. A mesterség kellékei közt feltűnően sok a különféle véső, a faragó ember igazi kézbevalói. Az olajfestékkel lekent kapu sorsa felől érdeklődöm.
– 1983 tájékán itt még köves út volt – kezdi Réti Zoltán. – Akkor egyéb kezelési módszer nemigen adatott, hanem motorolajjal le­kentük, nagyon szép volt egy hétig, kettőig, de vastagon állt a por rajta. Megint újrakentük, még jobban vonzotta a port. Egyszer gondoltam, ledrótkefézem a port, és lefestem, azt majd le tudom mosni egy vízsugárral. De nem így történt. Újrafestettem vagy háromszor, ez még nagyobb rossz. Most próbálom letakarítani. Olyan változat is volt, hogy valaki megvette volna, de ragaszkodom hozzá, mert édesapámmal készítettük. 1983-ban itt nem az a helyzet volt, hogy kaput építünk, itt jöttek és mértek, és le akartak mindenképpen bontani. Legalábbis azt mondták. Ide pontosan ötven éve költöztünk, akkor nem volt semmi, az az egy istálló. Mindent édesapám épített, ilyen építő, mozgó valaki volt, s akkor az élete munkáját akarták tönkretenni. Csak jöttek valakik, nem tudtuk kik, nyitották ki a kaput, mértek, bácsi, itt hátul lesz még egy sor blokk, ott a kultúrház, minket meg sem kérdeztek. Amikor Ceauşescu elrepült, a sapkát olyan magasba feldobta szegény édesapám!

Az örökség nem eladó
– Akkor még senki nem is remélte, hogy visszaadják a földeket. A legelső új kicsi traktort mi hoztuk ide a faluba, azonnal menni gazdálkodni, hujj, micsoda virágzó életnek tűnt akkor. Ez működött is addig, míg a nagy gazdák, a multik megjelentek. Én most is gazdálkodom azon az öt hektár hatvan ár családi földön, még nem adtam oda senkinek, de egyre reménytelenebb. Viszont tudom, ha egy évet oda találom adni, akkor ott is marad. Elkényelmesedem, vagy nem tudom, mi lesz. De nem akarom ezt. Még amíg tudom, művelem, már egyéb nincsen, csak kukorica, gabona, mert a pityóka befuccsolt, a kisgazdáktól már meg sem veszik. Közben építettem pincét, tárolóhelyet, szerszámokat vásároltam, akkor annak volt az ideje, most úgy látom, a kisgazda halálra van ítélve. A saját magáét még kitermeli, ahhoz én is nagyon ragaszkodom, mert azért csak az én disznómat vágom le. El nem dobhatom a családi örökséget, ez lesz az utolsó, amit eladok, a föld.
– Van-e, aki tovább dolgozzon a földdel?
– Nincs.
– Gazdálkodás mellett mikor jut ideje mással is foglalkozni?
– Édesapám volt az asztalos. Én csak fa­ragtam, nagyon jól tudtunk dolgozni ketten. Munkába jártam akkor, Kézdivásárhelyen iskolai oktatómester voltam, kényelmes állás, jöttem haza, a műhelyben meleg volt, az anyag előkészítve, ment a munka. Azt nagyon szerettem, de lejárt. Én addig nem asztalos­kodtam, amíg ő élt. Azután reavitt a sors. Egyszemélyes vagyok, úgy vállalom el, amit el tudok készíteni, tavaly nyáron a községi könyvtárra ajtókat készítettem, öt darabot, a bejárati ajtó behemót nagy, hatvan centis fallal, négy nyílóval, kitett, lehet, négy ajtót, annyit kínlódtam egyedül, de megcsináltam. Az egy szép dolog, ha ilyen helyre kérnek fel, hogy a köznek kikerül a munka.

...aki továbbvitte
– A fa szeretetét tehát részint édesapja asztalosmestersége oltotta be, de az egyfajta vonzódás, a faragászat másfajtát kíván meg. Ez honnan jön?
– Ötödik osztályos koromban felmentünk a múzeumba, az idős Haszmann Pali bácsi mutatta, hogyan kell kifaragni egy-egy zabszemet. Mi, gyermekek is elkezdtünk faragni, aztán volt, aki eldobta a faragókést, más elvágta az ujját, s volt, aki továbbvitte. Én jobbacskán kitartottam, de édesapám biztatott is, ha szükségem volt egy vésőre, ő azt megfente, egy deszkát meggyalult, mindjárt másabb volt nekem, mint akinek nem volt ilyen lehetősége. A fiatal, zsenge lelkek ilyenkor csúsznak el. Iskolában is, a zeneoktatás vagy a rajz, amit falun eléggé mellékvágányon kezelnek. Én nem lettem nagy faragó, párszor visszajártam még Pali bácsihoz, aztán itthon kaptam ezt a löketet. Éjjelilámpákat kezdtem faragni, akkor még téli napokon az asszonyok eljártak egymáshoz, kézimunkáztak, egyiknél meglátták a lámpát, készíts egyet nekem is, kaptam érte öt lejt, így egy kicsit jobban motivált. Aztán csillárok következtek, függönytartók, az előszobai csillárom az ötödik vagy a hatodik már, ha megtetszett valakinek, leakasztottam, mást készítettem.
– A faragászat elméleti felét is tanulta? Mintakincs, motívumok, minek hol a helye?
– Nem igazán. Különösebben mintakincset vadászni – ez a lehetőség akkor nem volt. Elkerültem kilencedikbe, azelőtt egy évvel indult Kézdin a faipari szaklíceum, „magasan szakképzett munkások” leszünk, ez volt a cél akkor. Asztalosoktatás folyt, meg lehetett valamennyire tanulni a mesterséget, amit aztán úgy kellett folytatni, hogy bekerült az ember egy gyártósorba – akkor Kézdin három bútorgyár működött –, a székgyárban csak csapozni kellett, azt nyolc órán át csináltuk. Azok az asztalosok nem voltak vetélytársai az odahaza dolgozóknak, mert közülük senki sem tudott az elejétől a végéig elkészíteni egy bútordarabot. Az itthoni nagyon jó volt, láttam, a deszkából hogyan lesz ajtó. Érettségi után adatott egy olyan lehetőség, hogy az aradi stílbútorgyárba elmehetett, aki akart, velük akarták elindítani a kovásznai bútorgyárat. Elmentem, valami hátha rám ragadna, de ott kötött stílusú stílbú­torok készültek. Végül olyan bútorfélét választottak ki a kovásznai gyárnak, melynél a faragott betéteket gép készítette.

Mégis összetartozás
– Mikor kezdődött a láncos szezon?
– Eljártam Vargyasra 1977-ben, tizenegyedikes voltam, Máthé Ferenc Ilonkánál elles­tem, hogy lesz a fából lánc. Megpró­báltam, si­ke­rült, azonnal egy nagyobbat faragtam. Szé­kely­­föld nagyjai, mindenik szemre felírtam egy nevet, végül is ők összeláncolnak bennünket.
– A lánc az összetartozásnak is lehet szimbóluma, de a rabságnak is...
– Annak is. Azt akartam kifaragni legutóbb, amint egy turul a lábához kötött láncot tépi szét a csőrével, hát egy láncszem hiányzik az egészből, mondjuk, az már elszakadt. Annak is lehet, de én még mindig az összetartozásként jelölném meg. Tavaly sikerült egy olyant készítenem, hogy 64 szeme van, azokon a 64 vármegye neve, megint az összetartozás.
– A fát mire nem lehet felhasználni?
– Hát vaskarikát nem lehet készíteni be­lőle, de a fa nagyon közel áll az emberhez. Nem ismét­lem, hogy a bölcsőtől a koporsóig elkísér, de ez így igaz. Ez a legformálhatóbb anyag, ami ne­künk közel van, ha az ember elkészíthet magá­nak bár­mit, egy falburko­la­tot, egy fásládát, az úgy jól esik. Én így vagyok vele. A kő is szép, azt is szeretem, sőt, a kőnek nincs erezete, nincs szála, még jobban lehet abba faragni.
– Azért kérdeztem, mit nem lehet fából megcsinálni, mert azt látom, hogy itt még a vízcsap is faburkolatot kapott, a tartóállvány is faragott, arról nem is beszélve, hogy a házban is minden, talán még a szeg is fából készült.
– Régen úgy is volt. Nemrég Sepsiszent­györgyön az 1833-as székely kapu felújításában segítettem a múzeumnál, és csakugyan, megkaptam azt a lapos, ékszerű szeget, amivel a kaputükör be volt szegezve. Petőfi idejéből való az a fa, és áll, és megvan az a kapu, pedig azt sem kezelték olyan nagyon, még annyira sem, mint az enyémet. Lehet, nem kellett volna semmivel lekennem, de akkor mindenki olajozta. Jó lett volna kivenni, letenni, újrafaragni és visszatenni. Nem tehetem, hogy eladjam, azt ketten készítettük édesapámmal.

Kopjafa vagy díszes fa?
– Faragó embernek sűrű témája a kopjafa. Ismét visszakanyarodunk a motívumok jelentésére, hiszen a kopjafa egy életút leírása, leg­alábbis az kellene hogy legyen, mert manapság mindenki farag fejfát, de kopjafát annál kevesebben. Ezeket a motívumokat mégiscsak meg kellett valahol tanulni.
– Ha az ember érdeklődik, megtanulhatja. Faragtam olyan kopjafát, melyről leolvasható, mennyi évet élt, ki maradt hátra, fiúgyermek, leánygyermek, hogy tanult ember volt, a mesterségéhez nagyon értett, a hitét megtartotta. Csakugyan függ attól, ki készíti, mert a kopjafa nem csak díszes fa, hanem annak lehet komoly üzenete. Végig lehet kísérni az illető életútját. Ha úgy készítik el. És az lenne a jó, mert lebetonozzák, és ott marad ötven vagy száz évet, és aki majd megáll a kopjafa előtt, tudja leolvasni, mit mond az a fa.
– A székely kapukkal is kezdünk kicsit úgy lenni, mint a díszes fákkal, azt is elég sokan kezdik készíteni, és bizony, ott is kezd elcsúszni a dolog, a hagyományos motívumokat, virágmintákat kezdik helyettesíteni akár a meg­rendelő, akár a készítő fantáziájában meg­forduló bármiféle elemekkel.
– Ezt még szinte el is fogadom, de legalább az arányosság megmaradhatna. Hogy mekkora a gyalogkapu és mekkora, ahol a szekérnek vagy az autónak kell bemennie, mert vannak túlzások, hogy a világ legnagyobb székely kapuja, vagy a világ legnagyobb kopjafája. Van annak egy méretarányossága, amit kellene követni. Persze, a díszítése is kellene.
– Fontos az, hogy a faragónak saját mintavilága legyen, amire ha ránéz az értő ember, megmondja, ezt ki készítette?
– Kialakul mindenkinek, még akkor is, ha a hagyományos mintavilágot követi. A tölgyfalevél stilizált faragása nem tudom, hogy ala­kult ki bennem, azt sem, honnan jött, viszont nagyon szeretem. Volt, amikor vegyítettem, a tulipán mellé odakerült a tölgyfa, nem igazán nézett jól ki, akkor nagyon tetszett, de ahogy telt az idő, már nem annyira. A nagyobb baj az, hogy pénzben mérnek mindent. A fara­góknak is kicsit egységesebben kellene gondolkodniuk, ne az legyen a fontos, hogy én készítem el azt a kaput, vagy egy másik fa­ragótársam, hanem az, hogy jó munka legyen. Ha valaki elmegy egy másik faragóhoz, mert az kétszáz lejjel olcsóbban dolgozik – hát ne a pénz ösztönözze, hanem egy kicsit járjon utána, olyan mestert válasszon, aki a hagyo­mányokhoz legközelebb álló kaput készíti el. Főleg az illesztésekre gondolok, itt az egyik közeli faluban láttam egy székely kaput, a hónaljkötés csavarszeggel van odatéve.
– Egyfajta céhes tömörülés kellene tehát a szakmabelieknek.
– Igen. Tavalyelőtt tartottak Csíkszeredában egy székelykapu-konferenciát, elég kevesen mentünk Háromszékről oda, de el kellene menni, amit ott elmondott Kovács Piroska néni, Gazda Enikő, jó lenne abba az irányba egységesen haladni, hogy annyi mindenféle rosszul megépített halmazokkal ne szaporodjék vidékünk, mert ugyanúgy lebetonozzák azt is, ugyanúgy ott marad száz évet, s az utókor sem tudja elrakni, hogy melyik hova jár.

Faragás és szobrászat
– Hogyan jutott a faragástól a figuratív szobrokig, és legújabban a nonfiguratív díszítőelemekig?
– Amikor nagyobbacska diák voltam, kellett volna nekem a jó indíttatás. Addig lekristályosodhatott volna, hogy szobrászat felé esetleg, de nem mentem. Örökké visszatér az öreg arc motívuma, de ez olyan, hogy tanulni kellett volna anatómiát, szobrászatot. Elmaradt. Úgy magamtól, amit megpróbáltam. Valahogy úgy alakult ki a fával a barátságom, mint a régieknek, ők is mindent elkészítettek, szekeret, bútort, ajtót, szerszámokat, jármot, és tudták, mit milyen fából kell. Ez könnyebb, az ornamentika, én soha nem másolok, ahogy megkerül a fa, azonnal működik. Ha viszont úgy kerül egy darab fa, én nem mondom, hogy nem próbálnám meg, még most is. Remélem, még lesz időm, hogy szobrot is készítsek. Nagyon akarom.
Most a dologidő pihenteti a vésőket, ősszel pedig új feladat várja Réti Zoltánt: Kézdi­vásárhelyen asztalos tanműhely irányítását bízták rá. De hát az a fajta ember, aki megbirkózik a kihívásokkal. Az a fajta ember, aki nem könyvből tanulta az életet.