Párhuzamosan zajlik a felelősségkeresés és az ötletbörze, ki-ki foglalkozása, érintettsége szerint fogalmazza meg véleményét a kérdésről. Van azonban egy réteg, amely mélyen hallgat: a székelyföldi megyék, városok vezetői, azok, akik a legtöbbet tehettek volna, tehetnének az együttműködés kiépítéséért, akiknek felelősségük lett volna a közös gondolkodás, stratégiaalkotás, s akiktől Csutak is számon kéri, hogy nem partnerként, de konkurensként viszonyulnak egymáshoz.

Minden jel arra mutat, a megyei, helyi önkormányzati vezetők pótcselekvésnek tekintik a ,,székelyföldezést". Nem lehet bejegyeztetni egy amúgy már mindenki szemében elveszettnek és fölöslegesnek ítélt egyesületet, de lehet nyilatkozni, szidni a gáncsoskodó román igazságszolgáltatást, és levelekkel fenyegetőzni. S ki lehet állni havonta újabb és újabb helyszínekkel, ahová elhelyezik majd a Székelyföld feliratot. Már nyolcra emelkedett Székelyföld határainak száma, a megyei elnök területeket kíván vásárolni, hogy elhelyezze pannóit, ám továbbra sem hajlandó tárgyalni Hargita, illetve Maros megyei kollégáival, hogy egységesen, a Székelyföldre vezető minden út szélére kikerüljön a tábla. Még ilyen, amúgy csak szimbolikus értékű cselekvéseknél sem sikerül közös hangot találni, miként várhatnánk így, hogy lényegi, stratégiai kérdésekben előrelépés történjék?

Választások jönnek, s az önkormányzati vezetők többsége itt is, de a szomszéd megyékben is megőrizné székét. Rendkívül szépen tudnak mesélni terveikről, elkezdett projektjeikről, amelyeket csakis ők fejezhetnek be. Hangzatosak elképzeléseik Székelyföld jövőjéről is, de nincs (vagy más a) felelőse mindannak, amit elmulasztottak, amire nem voltak képesek. A Csutak által gerjesztett vita nagy érdeme, hogy ráirányította a figyelmet erre, s arra is, hogy sürgős változásra van szükség, ha nem akarjuk lekésni az utolsó vonatot.

Kampány közeledik, melyben nem lesz hiány ,,székelyföldezésből". Nem árt majd a nyilatkozatok mögé tekintenünk, s számba vennünk, kinek eszköz és kinek cél a Székelyföld?