De nem így történik, a kormányzó páros nagyobbik pártjának szócső-tévéadója valamelyik este dicshimnuszokat zengett az elvtárs és elvtársnő hőstetteiről, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején végrehajtott országépítő cselekedeteikről. A háttérben egykori felvételek, az elvtárs röpladázik, az elvtárs és az elvtársnő úszik a tengerben, az elvtárs és az elvtársnő kutyát sétáltat – és mindezek sűrűn ismételve, mert azokból az időkből kevés ilyen idilli képsor maradt fenn. Eközben a meghívottak, köztük az elvtársi páros ügyvédnője, egy posztkommunista művelődési miniszter meg két másik figura azt igyekeztek bizonyítani a személyes emlékekkel nem rendelkező, legfennebb szülei, nagy­szülei elmeséléseiből ama korról ismeretekkel bíró műsorvezetőnek meg a napi nyomorúság miatt egyre inkább nosztalgiázásra hajlamos nézőknek, hogy mily jó fej volt az elvtárs, nem is csinált ő semmit népe ellenében, országa érdekeivel szembemenően, valójában áldott jó ember volt, ésatöbbi, ésatöbbi. Ennek megítélését azért én inkább a történészekre bíznám, de hát ők nem kaptak szót a műsorban. Miként az a(z akkor még nem csak hamisított statisztikai adatként létező) húszmillió romániai lakos kilencven százaléka sem, kik sem a kommunista rendszer fogaskerekeinek forgatásában, sem azok olajozásában nem vettek részt, következésképp egy szép, nagy börtönben éltek, a szabadság látszatának illúziójával, a biztos munkahely hamis bizo­nyosságával, az elkölthetetlen havi fixszel, a hajnali sorban állásokkal, az államtól lopni nem szégyen jelmondat sűrű emlegetésével tengetve életüket, és állandóan egy szebb holnapban reménykedve. Ami nem jött el, való igaz, de mindaddig nem is jön el, míg az ilyen szócső-tévéadók a mostani úr-elvtársak rendelésére szép csendesen annak a diktátornak a rehabilitálását készítik elő, aki több rosszat okozott ennek az országnak, mint az utána következők és az utánuk követ­kezők sem tudnak együttesen. A szebb holnap reményéből így lesz a szép múlt visszasírása, innentől kezdvést pedig orránál fogva vezethető a szavazótömeg.
Mondhatnánk – mondottam én is –, szóra sem érdemes az egész, ki az elvtársi pár szerecsenmosdatásában leli élvezetét, nézze a képernyőt, míg szeme kiguvad, s majdan szobruk avatásánál lelkendezzen, tapsoljon, és skandáljon jelmondatokat. Ennyivel intéztem volna is az ügyet, csakhogy következő alkalommal folytatódott az elvtársak tisztára suvickolásának sorozata, ezúttal az elvtársi sarjak kerültek terítékre, a hercegnő s a hercegecske, aki nem is volt rossz fiú, bizonygatja a Nagyszeben környéki nyaraló egykori gondnoka, az élet sűrű zajától elvonulni járt oda, kisebb társasággal tábortüzet raktak, énekeltek, hát ittak is, de csak mértékkel, és másnap korán reggel el is mentek, rendet, tisztaságot hagyva maguk után. Érdekes módon erre a fogaskerekek forgatásának felügyeletével megbízott kékszeműek egy kontinenssel távolabbra lelépett néhai vezére nem így emlékszik, de hát kit érdekel, mi volt a valóság, mikor olyan szépen lehet felidézni hamisított történeteket. Melyeket addig lehet ismételni, míg maga az elbeszélő is elhiszi, valóban úgy történtek.
Új mítosz születésénél bábáskodik a szócső-tévéadó, a kormányzó páros nagyobbik pártja hosszú távú hatalma megalapozásának folyamatánál. Ami – látjuk, tapasztaljuk a napi történések szintjén – számunkra, magyarok számára semmi jót nem ígér. A kezdetben történelmi tudatból fa­kadó autonómiaigényünk mostanára így vált segédletükkel túlélési szükségletté. És ezt mégsem köszönjük meg.