Már az 1864-es oktatási törvény is diszkriminatív jellegű, mert előírta, hogy a román állampolgárok csak román tannyelvű iskolákba járhatnak. A független román királyság (1881) is folytatta a nemzetiségek erőszakos beolvasztását. Figyelmük még arra is kiterjedt, hogy megtiltsák a román állampolgárok gyermekeinek külföldi állampolgárok tanintézeteibe való beíratását. Ez azt jelentette, hogy a moldvai csángó magyar gyerek nem járhatott a magyar állampolgárok számára létesített tanintézetekbe. Még ezekben is kötelező volt a román nyelv használata a jegyzőkönyvek, könyvelés, sőt, a szülők értesítésére szolgáló ellenőrző könyvek kitöltésében is.
Az 1881-es oktatási törvény sem változtat a korábbi iskolapolitikán, a teljes román iskolarendszert állami ellenőrzés alá he­lyezte. Az 1896. áprilisi, az 1901. júliusi törvénymódosítás nyilvánossági jogot csak azoknak az iskoláknak biztosít, amelyek állami tantervet használnak, és kizárólag román tannyelven működnek.
Az agresszív nemzetiségpolitika – iskolák, telepítés, diszkriminatív törvények – alkal­ma­zása Dobrudzsában látványos ered­ménnyel járt. A hatalomnak sikerült 1878 és 1900 között a 20 százalék alatti román népesség arányát 48,2 százalékra emelnie. Az egyik konstancai iskola igazgatója, V. Dumitrescu 1906-ban a romániai nemzetiségi iskolák legfőbb feladatát abban látja, hogy „románokká változtassa át a gyermekeket, akik közül legtöbben otthon szüleikkel csak görögül, bolgárul, örményül stb. beszélnek”. A román nacionalista elit a románosítás terén szerzett tapasztalatait kamatoztatja 1920 után, amikor Románia területe és népessége megduplázódott. Annak ellenére, hogy Nagy-Romániában a népesség egyharmada nem volt román nemzetiségű, az 1923-as alkotmány mégis „nemzetállammá” nyilvánítja, ezzel is jelezve a politikai elit célkitűzéseit, amely elsősorban az 1,6 milliós lélekszámú erdélyi magyarság felszámolásában volt érdekelt.
Magyar nyelvű oktatás 1919–1940 között
Mivel Románia a trianoni békediktátum és a szövetségesek, a szomszédos államok több­szöri elárulásával szerezte területeit, ennek örömmámorát hamar beárnyékolja a félelem, hogy azokat egyszer majd visszaveszik tőle. Hiába tartott fegyverben 278 ezer főnyi hadsereget, amikor Magyarországé 35 ezer, Amerikáé 151 ezer fős volt. Románia válasz­út elé került. Lehetősége adódott rátérni a liberális nemzetiségpolitikára, a polgári demokrácia eszközeivel megnyerni az őshonos nemzeti kisebbségeket, vagy pedig folytatni a korábban Moldvában és Dobrudzsában alkalmazott beolvasztó nemzetiségpolitikát. A román hatalom az utóbbi utat választotta. Nem érdekelte a gyulafehérvári ígéretek betartása, az alkotmányban is csak az „egyesü­lést” kimondó határozatot erősítette meg. Az 1919-es párizsi kisebbségi törvény nagy részét, így a 8. cikkelyt is, amely előírja, hogy a román állampolgárokat nem korlátozhatják az anyanyelvhasználatban, már az első években figyelmen kívül hagyja. A románosítást nyelvrendeletekkel igyekszik felpörgetni, felgyorsítani. 1921-ben kötelezővé teszik a románnyelv-használatot a bíróságokon, 1922-ben a közigazgatásban. 1937-ben elrendelik a település- és a földrajzi nevek román nyelvű használatát.
A magyar területeken – Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban – berendezkedő román hatalom 645 magyar óvodát, 59 gyermekmenhelyet, 3500 ismétlő népiskolát, 200 ipari és kereskedelmi iskolát számolt fel. Ezzel párhuzamosan engedélyezték az állami támogatást nélkülöző – egyetemi képzés nélküli – felekezeti (egyházi) oktatás megszervezését. Erre Románia rákényszerült a kisebbségi szerződés 9. és 11. cikkelye előírásai miatt. Ez az engedmény előrelépésnek számított az 1864-es és az 1881-es oktatási törvényekhez viszonyítva. Azonban a román nacionalizmus megszorító intézkedésekkel igyekszik elsorvasztani ezt az iskolarendszert is. Ezt szolgálta az 1921-es diszkriminatív földreform, amelynek egyik fő célja épp az volt, hogy kisajátítsa az iskolák és a magyar közintézmények fenn­tartását biztosító egyházi és alapítványi birtokokat. Az oktatást szolgáló 372 ezer holdnyi birtok 84,5 százalékát veszik el. Erdélyben, főképp a határ mentén – a magyar többségű területeken – 111 települést alapítottak, ahova 5000 román családot telepítettek, számukra 40 ezer holdnyi területet osztottak szét. Ehhez hasonló, földosztással összekötött telepítésre az 1877-es függetlenségi háború befejezése, Dob­rudzsa megszerzése után került sor.
Constantin Anghelescu közoktatási miniszter 1923 után a szerény anyanyelvű oktatási rendszer ellehetetlenítésére újabb megszo­rító intézkedéseket eszelt ki. Húsz me­gyében bevezették a kultúrzóna intézményét. Azok a románok, akik többségében kisebbségek által lakott régióban vállaltak munkát, 50 százalékos fizetéskiegészítést, költözési se­gélyt és 10 hektár földet kaptak. Kötelezővé tették a történelem, a földrajz és az alkot­mánytan román nyelvű oktatását. 1925-ben ki­adták azt a magánoktatási törvényt, amely megtiltotta a felekezeti iskolák számára, hogy a végzősöknek – külön engedély nélkül – továbbtanulási bizonyítványt állítsanak ki. Az új baccalaureatusi törvény szerint a magyar diákok más iskolák tanáraiból álló román bizottságok előtt vizsgáztak. Ez siralmas következményekkel járt. Gyakran még abból a tantárgyból is románul vizsgáztak, amelyet ma­gyarul tanultak. A bukási százalék 1925-ben elérte az érettségiző diákok 73 százalékát.
Az 1930/31-es tanévben – az anyagi nehézség ellenére – Romániában 525 protestáns és 197 római katolikus iskolát tartottak fenn. A magyar tanulók 57,6 százaléka ma­gyar tannyelvű iskolákba járt. Az 1934/35-ös tanévben 32 felekezeti – líceumok, ta­nítóképző, felső kereskedelmi és téli gazdasági – polgári iskola működött. Az anya­nyelven végző középiskolások aránya alig érte el az 54 százalékot. Mivel a román uralom kezdetén, már 1919-ben bezárták az 1872-ben alapított kolozsvári Ferenc Jó­zsef Tudományegyetemet, a magyarság felső­oktatás nélkül maradt. A felsőfokú okta­tásban a 8, a becslések szerinti 10 százaléknyi magyarság aránya 6–7 százalékra esett vissza. Az állam csekély, 112 magyar tan­nyelvű iskolát működtet.
Az említettek alapján állítható, hogy Románia 1919 és 1940 közötti iskolapolitikáját a korlátozások, a diszkrimináció jellemzi, melynek célja az anyanyelvű oktatás elsorvasztása, a románosítás iskolai úton való felgyorsítása.

(folytatjuk)