Fiammal együtt keltünk útra a Peugeot 205-tel. Akkortájt már harmadik éve Windsor hercegnője mellett dolgoztam, és szer­ződésben foglalt jogom volt egy kis pihenőszabadsághoz. Itt megjegyezném, hogy ebben az első párizsi évtizedben sok kedves ismerőst és rokont fogadtam vendégként: Feri öcsém kétszer is járt ezalatt nálam, Sombori (Salamon) Sándor tanár úr, aki könyveket is írt, két héten át volt vendégem, Lenke tanító nénit (szigorú nagynénémet, aki fejemet gyakran a táblába verte, és szaporán mondogatta, hogy semmire sem leszek jó az életben) még a hercegnő színe elé is sikerült bevinnem, de leányai is megismerhették Párizst. Ko­vásznáról Gocz Gábor rokonom is meglátogatott a feleségével, de néhai Szigyártó mérnök úr felesége is (úgyszintén rokonom), tehát nem árválkodtam, jólesett a sok kedves arc, de érthető okokból ezek a találkozások nem csitították honvágyamat.
Hazajöttem tehát Erdélybe, annál is inkább, mert nagyapám – akihez rengeteg kedves emlékem fűződik – már súlyos beteg volt, és az életben még egyszer látni kívántam őt. Itt engedtessék meg, hogy ismét szóljak róla pár szót. Talán már említettem, hogy a megalázó kulákélet, majd az ezt követő elkerülhetetlen kollektivizálás után, látva, milyen kényszeredetten mennek a dolgok a közösben, otthagyta a földjeit, faluját is, és beköltözött Sepsiszentgyörgyre, mert sikerült állami munkahelyhez, pedellusi álláshoz jutnia az úgynevezett „Trak­toriskolában”, ami mezőgazdasági tanintézet volt alapjában. Úgy gondolhatja az olvasó, hogy öregkorára ő is kényelembe húzódott, a fizikailag könnyebbnek tűnő munka árnyékába, de korabeli diákok mesélik, hogy a hatalmas termetű és ebből eredően nagy tekintélynek örvendő öregúr szigorúan tartotta a fegyelmet, odaszólt, ha valakit helytelenkedni látott, de minden diákhoz volt egy-két barátságos szava is, egyszóval részt vett a nevelőmunkában. A tanári közösség is megkedvelte őt. Mesélik, hogy már jóval túl volt a nyugdíjkorhatáron, de amíg tehette, dolgozott rendületlenül, sőt, nyugalomba vonulása után is be-bejárt az iskolába. Sajnos, a tétlenség – amit sokan annyira várnak – nem kegyelmezett neki. Az agyi érelmeszesedés jelei kezdtek rohamosan úrrá lenni fölötte a jellemző tünetekkel. Ilyenkor már azt szokták mondani az öreg emberre, hogy „nem normális”. De még ebben az állapotban is próbált a köz hasznára lenni. Bement például az iskolába, és se szó, se beszéd, nekilátott a favágásnak (mert akkoriban még minden teremben kályha volt, és a tüzelő előkészítése is pedellusi feladatkörnek számított), majd kosárba rakta a fát, és cipelni kezdte az osztálytermekbe, az emeleti szobákba is. Tanárok, az iskola személyzete közbe akart lépni, de nagyapámat már nem tudták leállítani igyekezetében. Mindegyik teremben a fásládát színültig töltötte.
Jóval nyolcvan fölött járt tehát, de tudatosan (vagy ösztönei sugallatára?) megpróbált küzdeni a szellemi leépüléssel. Nagyapó Sepsiszentgyörgy utcáin is egyfajta jelenség volt. Mesélik: régi szabású ruhájában, fején kalappal, sétapálcával járkált.
– Hová megy, öregem? – szólította meg valaki, mire ő kihúzta magát, megállt, tetőtől talpig végignézett a polgártárson, majd így szólt:
– Drága fiam! Azt mondod, öreg vagyok? Nos, én örvendek, hogy te fiatalnak érzed magad hozzám képest. De tudd meg: én a szívem után igazodom, és az az érzésem, hogy én is fiatal vagyok még, ha másként nem, legalább lélekben...
Ezután következtek be a „fiatalodás” ama tünetei, amikor nagytata visszatért az ő katonakorába, és első világháborús történeteit kezdte sorra elővenni. Én eközben gyanútlanul éltem franciaországi életemet, aztán egyszer, amikor telefonon próbáltam vele beszélgetni, döbbenten hallottam, hogy magázni kezd engem a több ezer kilométernyi drótkapcsolat túlsó oldaláról.
– Nagytata! Rövidesen hazamegyek! Alig várom, hogy találkozhassunk!
– Én emlékszem magára (így mondta szó szerint!) És ki fogom önt várni! – válaszolta.
Betegek közt éltem-dolgoztam reg­geltől estig, így ráéreztem a szavak súlyára, beleborzadtam a tényállásba, és azonnal útnak indultunk. Hálás vagyok a gondviselésnek azért, hogy fiammal együtt találkozhattunk vele utoljára, bár önfeledten beszédbe elegyednünk már nem sikerült. Az, hogy unokája és déd­unokája áll előtte, már nem jutott el a tudatáig. De nagytata valóban „kivárt” minket, majd röviddel hazatérésünk után elhunyt. De szavam ne feledjem!
Eljött tehát a hazaérkezés várva várt pillanata. Csakhogy a korabeli Romániában egy külföldinek (és én is már ebbe a kate­góriába tartoztam) szigorúan megszabták, hogy kinél szállhat meg, kivel és miről beszélgethet, mennyi ideig stb. Épp emiatt nem lakhattam a nagyszüleimnél, mert nem voltam első fokú rokon, csak anyámhoz-apámhoz mehettem volna szállásra. Hát édesanyám szegény már gyermekkoromban meghalt, apám pedig Kovásznától alig pár kilométerre északabbra épp Jucival élt Páván, amint azt gyermekkorom történetében már említettem. Amíg élek, sohasem felejtem, mit művelt velünk. Apámhoz tehát, bár tudomást szerzett arról, hogy hazajöttem, nem kívántam menni.
Ki kellett fizetnem a szállodát. Csapnivaló volt a szolgáltatás, de mindenért arcátlanul magas árat kértek a külföldiektől. Nem kérdezték: hány napot szeretnék ott tölteni, a hivatalos vízum egy hónapra szólt, így aztán a teljes időtartamra előre ki kellett fizetnem a költségeket. A sepsiszentgyörgyi Bodok Szállóban kaptam szobát, árát dollár­ban számították ki. Szentgyörgyről azonnal hazamentem Kovásznára, hogy ellátogassak Vajna nagymama sírjához, apám ugyan­is édesanyja síremlékére csak egy feliratot tett, de a gaz magasan ellepte a kertecskét.
Lejöttem tehát Szentgyörgyről, de tudtam, hogy mint politikai menekültet kö­vethet engem a Securitate. Természetesen utánam jött a szekus, és nem is nagyon titkolta a jelenlétét. Koszorút még Szent­györgyön csináltattam, Kovásznán az autót kint hagytam a katolikus templom előtt, a városi temető bejáratánál, bevittem a koszorút, letettem a sírra, és imádkoztam-sírtam a nagymamámért. Hát látom egyszer, hogy egy fekete szemüveges úr áll a közelemben, körülbelül a harmadik sírnál, és úgy tesz, mintha ott valami dolga lenne. Amikor befejeztem az imát, keresztet is vetettem, pedig nem vagyok katolikus, megcsókoltam a sírkövet, és eljöttem. Távolról visszanéztem, s látom, hogy a fekete ruhás, fekete szemüveges ember a nagymamám sírjánál szerteszét szedi a koszorút. (Keres valamit benne?) Vissza­siettem, és fennhangon megkérdeztem:
– Jóember, maga mit csinál?
– Ne kérdezzen semmit, hanem üljön be a kocsijába, és menjen vissza azonnal Szent­györgyre! Megértette? Magának nem lett volna szabad ide jönnie!
– Én itt születtem, jóember! És aki ebben a sírban fekszik, az a nagymamám. Hát miért ne szabadna ide jönnöm?
– Szólnia kellett volna a szentgyörgyi rendőrségen, hogy ezen a napon ebben az időpontban ide szeretne jönni ezzel és ezzel a céllal...
– Megértettem, uram!
Nem feleseltem tovább, mert éreztem, hogy hiábavaló. Pár nappal később, amikor fiammal ismét kimentünk Kovásznára a sírt kissé rendbe szedni, én jóval azelőtt törvénytisztelő „alázatossággal” bejelentettem szándékomat a rendőrségen, azt is, hogy Kovásznán a főtéri Turist Szállodában szeretnék lakni ez idő alatt, ennek költségeit majd ott fizetem. Hogy a szobában volt-e lehallgatókészülék, nem tudom, de úgy tettem, mintha nem is érdekelne. A politizálás szándéka távol állt tőlem.
Este Valentinnel átmentünk a kis szállodával szemben, a patak túlsó partján álló vendéglőbe. Ez manapság már nem létezik, lebontották. Vacsoráztunk, és közben hallgattuk a jó magyar muzsikát. A könny kihullott a szememből, bele a tányérba. Egyszer csak odajött a prímás, és azt mondta:
– Asszonyom! A vendégek soraiból valaki önnek küld egy nótát. Elfogadja?
– Természetesen! Halljuk – válaszoltam mit sem sejtve.
– A címe: Darumadár fenn az égen haza­felé szálldogál...
– Honnan tudja, hogy ez az én kedvenc nótám? – kérdeztem meglepetten.
– Elmuzsikálom, mert én ezt a feladatot kaptam, utána majd tessék hátrafordulni – mondta a prímás, és rázendített.
Végighallgattam, aztán hátrafordultam. Egy fehér hajú, szakállas férfi nézett velem szembe a hátsó asztaloktól.
– Művész úr! Én nem látok senki ismerőst – szóltam a prímásnak. – Ki az, aki nekem ezt a dalt küldte?
– Bara Gyulának hívják – válaszolt a prímás, és egy második zenei küldeményre is rázendített.
Bara Gyuszi? Ez az ősz hajú, megtört ember? Daliás termetű, fekete hajú, kék szemű fiú volt leánykoromban! Velem majdnem egyidős! És aggastyánnak néz ki! Elzsibbadtam.
Bara Gyuszi – az én első udvarlóm, akiről már beszéltem történetem elején – a feleségével volt ott. Odajöttek hozzám. Meg­is­merkedtünk. Én a fiamat mutattam be, aki akkor már tizenhat éves volt, Gyuszi a feleségét. Megtudtam, hogy ez a harmadik házassága, és miután felkért engem táncolni, elmesélte, mennyire nem sikerült az első házassága Irénkével, miként a második sem.
Harmadik feleségével, Évával azóta is nagyon jó barátságban vagyok. Három gyermekük született, és miután az első meghalt, Gyula – aki, mint említettem, kiváló szabómester volt – bánatnak adta a fejét. Találkozásunkkor alig negyvenöt éves lehetett, de döbbenetesen meg volt öregedve. Következő hazalátogatásaimkor is felkerestem a Bara családot. A rendszerváltás után, miután hazatelepedtem, meghív­tak ebédre is. Előzőleg megkérdezték: mit szeretnék enni? Hát én egy hiteles kovásznai pityókatokányt választottam.
Megrázóan szép élmény volt soha vissza nem hozható fiatalkorunkra emlékezni. Gyuszi mindegyre sírva fakadt, kérte tőlem a bocsánatot a történtekért, mi pedig ketten a feleségével vigasztalgattuk őt. Azt, hogy volt-e valami következménye a mi vendéglőbeli találkozásunknak, el is felej­tettem megkérdezni. Az ilyesmit ugyanis figyelte a Securitate. És erről jut eszembe: csak egy éjszakát töltöttünk a Turist Szál­lodában Kovásznán, mert este tizenegy körül magyar éneklésre lettünk figyel­mesek. Négy jókedvű fiatalember kissé felöntött a garatra, és összefogózva, dalolva indult hazafelé. Ennél rosszabbat nem cselekedtek. Csakhogy azonnal megjelent a rendőrség (akkor milíciának nevezték), és se szó, se beszéd, gumibottal a fiúknak ugrottak. Egyiket úgy megcsapták, hogy azonnal összesett, őt belódították egy dubába, aztán a többieket is sorra befogták és elvitték. Valentint, aki mindezt az ablakból látta, annyira megdöbbentette ez a brutalitás, hogy egész éjjel álmatlanul forgolódott. Ez volt az ő első élménye az én hőn szeretett szülőfalumról. Mennünk kellett Ko­vásznáról, de sürgősen.