Lipótmezőn az apám gyakorta vett könyvet a kölcsönkönyvtárból. (...) Egy napon Petőfi költeményei hevertek az asztalunkon.
Négy barna kötésű könyv. Egyszer, hogy magam voltam a szobában, unalmamban felnyitottam az egyiket, és olvastam belőle. Egy strófa erősen megragadott – ez:
„No de a magyarság erős természete,
Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele;
Aztán meg, ha fáztak, hát kapták magokat,
Leszálltak, s hátokra vették a lovakat.”
Ezt megnevettem.
Belép az apám; kérdezem tőle, hogyan lehetett ez?
– Költői tréfa – felelte az apám. – A költők írnak néha ilyeneket.
– Mi az a költő? – kérdeztem tovább.
Apám felelte:
– A költő, fiam, verseket ír. Az olyan ember, látod, hogy annak a király is köszön.
Eltűnődtem ezen a magyarázaton.
