A prózában is a tömör, kevés szóval sokat mondó írások kedvelője lévén, mindig lenyűgöztek a jól sikerült művészfotók, amelyek szavak nélkül is képesek elmesélni egy történetet, közvetíteni egy érzést, meg­ragadni valami lényegeset. Olyan valamit tárni a néző elé, amit csak a fénykép tud, amit szavakkal elmondani esetleg csak erősen felhígítva lehetne.
A biennále egyik zsűritagja, a maga is nemzetközileg elismert fotós Ádám Gyula mesélte nekem egyszer, hogy évekig el-el­járogatott egy Gyergyó vidéki öreg falusi kovácsmesterhez, ezalatt többször is elbe­szélgetett vele, amíg el merte készíteni róla az első, kiállításra is érdemesnek tartott fotókat. Amelyek így már többet adtak vissza, mint egy ember külalakját, vala­miképpen tükröződött rajtuk az öreg mester sorsa, a foglalkozásához és az élethez való hozzáállása is. A jó fotó mindig túlmutat önmagán. Többet jelent, többet mond el annál, amit ábrázol. Úgy láttat meg egy dolgot, kap el egy tekintetet, örökít meg egy mozdulatot, hogy a szemlélőben is megmozdít, előhív valamit. Valamit, amit talán a szemlélő is tudott, de a fénykép varázslata nélkül fel­idézetlenül, örökre elfeledve maradt volna.
A folyton változó világban, a dolgok szüntelen újrarendeződésében, a születés és a ha­lál közötti megállíthatatlan metamorfózisban semmi sem fordul elő még egyszer ugyanúgy. Sokszor még az sem mindegy, hogy a fény­képész egy másodperccel előbb vagy utóbb kapja-e lencsevégre ugyanazt a témát. Épp ez a művészet a fotográfiában: megragadni a megfelelő pillanatot. Elkapni a még nem és a már nem között azt a villanást, amikor nagyon igen. Úgy merevíteni ki az örök változás egy-egy momentumát, hogy az ne váljék holt képpé, de annyiszor elevenedjen meg, ahányszor a szemlélő tekintete rávetül.
A Hargita és Kovászna megye tanácsának, a két megye kulturális-művelődési intézményei összefogásával megrendezett Első Szé­kelyf­öldi Fotóbiennále, valamint az ennek alap­ján összeállított és kiadott katalógus témája a Székelyföld. A neves szakmai zsűri négy országból (Románia, Magyarország, Német­ország és Szlovákia) beérkezett 881 alkotás közül választotta ki azt a 111 színes és fekete-fehér fotót, amelyet méltónak talált bevenni a katalógusba, illetve a végén, mintegy porondra lépve maguk is, a zsűri tagjai is jelen vannak tizenöt saját fotóval. Hogy nemcsak székelyföldi fotósok lencséjén keresztül csodálkozhatunk rá Székelyföld embereire és tájaira, az külön érdekessége a kiállításnak és a kiadványnak. Három kategóriában – Székelyföld értékei, Fekete-fehér és Színes fotó – osztottak ki számos díjat az alkotóknak.
A fényképek nem egy művileg létrehozott, óriási skanzenről adnak hírt. Szó sincs üres, külsőségekben megnyilvánuló, turistacsaloga­tó látványosságok mutogatásáról, arról, hogy úgymond „öltöztessük székely ruhába a népet, és futtassuk meg párszor a templom körül, amíg filmeznek”. Az igényes kivitelezésű kiadvány (a hivatalos katalógus megnevezés he­lyett én szívesebben mondanám fotóalbumnak) meg­tekintése után a nem errefelé élők számára is nyilvánvalóvá válik, hogy Szé­kely­föld igen sok részén a népviselet, a népszoká­sok, a népi mesterségek még élnek, viselőik, mű­velőik nem pusztán hagyományt ápolnak, hanem örömüket lelik benne, életük természetes része. Hogy errefelé némely táj lehet zordon, de mindig szép. Hogy errefelé az élet lehet, hogy nem túl könnyű, de korántsem szomorú.
Befejezésül még csak annyit, hogy egy közösségnek számba venni és felmutatni saját értékeit nem befelé fordulás, nem köldöknézés. Hanem kötelesség. Saját ma­gával és a világgal szemben is. Különös tekintettel arra, ha ez művészi kivitelezésű fényképekkel történik, lévén a fotográfia – akárcsak a zene és a tánc – mindenfelé érthető nemzetközi nyelv.

Molnár Vilmos

Első Székelyföldi Fotóbiennále, Sepsiszent­györgy, 2013, Háromszék Vármegye Kiadó