Magam is megdöbbentem a váratlan hír hallatán, jóleső érzés kerített hatalmába a gondolattól, és ürügy arra, hogy legalább megtudjam, hol lakik Tánczos Miklós egykori munkatársam a régi öntödéből, a helybeli származású rendőrtiszt, jogi szakértő korai kényszernyugdíjazását követően. Nincs is messze tőlem a Zöld Péter utca, Bencze Pistát pedig, az egykori élelmiszerüzletest, majd kohászmunkást, a majdani kisipari uniós perzsaszőnyegszövő műhelye ex-vezetőjét keresnem sem kellett, előttem értesült életünk e váratlan „szomorú”-szép emlékidéző napjairól. Negyedik társunk, az egykori Localprod öntödéjének darukezelője nyugdíjba vonulás után elköltözött városunkból, másoktól értesültem halálhíréről. Sepsiszent­györgyön élő kedves, szelíd akkori osztályfőnöknőnk odautaztatása sem okozott gondot senkinek, mert matektanárnőnk itt tanította-töltötte munkás évtizedeinek javát, a fáma szerint épp ő volt e jubiláris találkozó kiötlő kezdeményezője. A vlahicai Benedek Ildikó néven ismert tanárnőnket nemrég operált, egykori oktatómester férje szál­lította találkozónkra, ahol a közös téma, a mostani szakoktatás mellékvágányra kerülése közös hullámhosszán lélekben hozzá is közelebb kerültünk.
A szinte „kötelező” hagyományos, tízéves találkozónk ’73-ban még nem volt ily szívdobogtatóan izgalmas, lélekkavaró. Amikor még fiatal házasokként nem voltak észlelhetőek a fehér hajszálak, a családi gondok-bajok ráncai. A tűnő ifjúság, a férfiúi középkor korai időszakában a szakmai sikerek, a családi szaporulat foglalkoztatta vendéglői asztaltársaságunkat. Na meg a Szőcs Pista által beszerzett gyulafehérvári „misebor” dicsérete, amiről „megszakértettük”, hogy nem keresztelték meg vízzel, mint az állami lerakatok nem exportra szánt lőréit. Negyven évvel ezelőtt a Vlahicai Vasüzem élt és virult több érettségizett osztálytársam magasabb műszaki funkcióba, vezetői beosztásba kerülése következményeként is! Akkor még tekintélye volt az új és újabb öntödéknek, az ott gyártott FX-es nyersvasnak, a kéreggel öntött hengeralkatrészeknek, a különböző méretű villanymotorházaknak... Akkor még füstölt a faszenes olvasztókemence, volt élet az eszterga- és más feldolgozóműhelyekben is. Azóta következett be a gyár lassú, fokozatos halálra ítéltetése, kimúlása.
Állunk és várakozunk a megbeszélt időben a kis templom és temető előterében; elhunyt osztálytársaink emlékére imádkozunk, majd misét hallgatunk. Szemlesütve, titkon leskelődve nézek magam körül, tűnődve a negyven éve nem látott, mellettem-előttem ülő, kissé hajlott hátú bácsik nevein. A jóképű, vicces, göndör fekete hajú legényeket, a már házasokat keresem lelki szemeimmel, a ’63-ban végzett osztálytársaimat. Ősz hajú „télapók” ülnek kocsiba nehézkesen, hogy a lebombázott Hirosimára emlékeztető betonépületek mellett elhaladva, balra nézelődve, régi munkahelyük mostani állapotán tűnődve, egykori „sulijuk” felé tartva ne késsenek le az osztályfőnöki óráról, a találkozó legszebb részéről. A dombtetőn hiába keressük Vegyes Középiskolánk egyetlen jellegtelen épületét, helyette egy egész betonnegyed fő- és melléképületei jelentkeznek. A gyártelep magasabb felén, a központban, ahova az 1959–1963 közötti négy esztendőben naponta, munkanapunk nyolc órája után, délután négy órára felcammogtunk az esti oktatást beindítandó és vállaló középiskolánk osztálytermébe. Mi, az 1932–1942-es évjáratok fiatal szakmunkásai, műszaki rajzolói, akik vállaltuk Lázár József tanügyi felelősünk rábeszélését is, az atyai biztatást, hogy tovább kell tanulni. És összeverődtünk vagy 33-an. Fáradtan a fizikai munkától, szédülve öntöde, kohó, előmelegítő gázaitól, öntvénytisztító párától, szilikózisveszélyben vállaltuk a továbbtanulást. Lemondva a sportolás, a szórakozás, a délutáni pihenés gondtalan óráiról, a kirándulásokról, a mellékkereset lehetőségeiről. És nem a karrier, a magunk választotta szakmától való szabadulás reményében!
Volt, akit a politikai karriervágy izzasztott az esti líceum padjaiban. De többségünket a mesteriskolák és technikumok követelte érettségi diploma ösztönzött, hogy a munka mellett is a tanulást válasszuk, lemondva fiatalságunk sokféle, hasznos szabadidős lehetőségéről. ’59-es példánkat két osztály követte, és néhány esztendő múltán az utánunk következőknek már csak Székelyudvarhelyre ingázva sikerült befejezniük, ott is érettségizniük a dr. Petru Groza nevét viselő gimnáziumban.
Félszázados találkozásunk talán emberileg, lélektanilag legszebb része osztályfőnöki órával kezdődött. Amikor Egyed Emma, egyetlen lány osztálytársunk, régi iskolánkban tanító tanárnő lánya, Thiel Emília udvariasan bevezetett tantermébe, és köszöntött minket, nagy- és dédtata korú, egykori vasas diákokat. Rövid, de megtisztelő szavait két szép lánytanítványának, Tankó Beáta és Márton Ildikó irodalmi felolvasása, szavalása követte, s ekkor értek már a galuskák az öreg torkokban. Magunkra maradva osztályfelelősünk jelentette tisztelt és szeretett osztályfőnökünknek: 1963-ban végzett osztályunk létszáma 32, jelen van 17, hiányzik igazoltan 15, ketten betegek, 13-an elhunytak (Fóris Pista még a IX.-ben, gázmérgezésben). És Ildikó tanárnőnk eredeti naplónkkal kezében megkezdte a jelenlevők névsor szerinti felszólítását; mondanánk el dióhéjban az elröppent ötven esztendőnk fontosabb szakmai, családi történéseit-eseményeit. És a B. Fejes Ildi­kó megadta modell alapján kezdtük gyermekeinkkel, folytatva unokáinkkal. Csak mellékesen és zárójelben, mikor és milyen munkahelyről küldtek nyugdíjba az illetékesek. Tizenhét életút röviden – ugyanannyi regényes életrajz alap­anyaga. A korban, amely­ben dolgozni és tanulni adatott családunkért, székely-magyar nemzetünkért, a diktatúra legnehezebb évei­ben is. Olyan velünk egyidős vagy fiatalabb, a Babeş–Bo­lyai Tudo­mányegyetemet végzett tanárokat küldött közénk a gondviselés, mint Lászlófy Pál fizika szakos, Máthé Dénes biológia szakos, Józsa Rozália magyar nyelv és irodalom szakos „koraérett” tanerőket, akiknek jó hírét-nevét az egész Székelyföld ismeri. Feléjük is száll­jon köszönet és hála a Vlahica Üzemi Vegyes Közép­iskola ’63-ban érettségizett esti tagozatos ünneplői nevében!