A Felsőrákos mellett található kora középkori erődítmények a Per­sány-hegység északi, Rika erdőnek ne­vezett, a Hagymás-hágó és az Olt alsórákosi szorosa közötti részén, Felső­rá­kostól hat kilométerre északnyugatra, a Kor­mosba ömlő Nádas- és Rika-patak között, egy enyhe lejtésű hegylábon helyezkednek el.
Az erősen tagolt felületű terep legmaga­sabb pontja az egykor romokkal koronázott, 684 méter magas Hegyes- vagy Boldi-tető. A két patak összefolyásától a Hegyes-tetőig terjedő, mintegy három kilométeres szakaszon a déli oldal lejtői enyhe lefutásúak, míg az északi oldal viszonylag meredek. Ezt a terepszakaszt a Hegyes-tető déli oldalán a gerincre me­rőleges, enyhén lejtő, meredeken végződő dombláb hatá­rolja. A következő, a nyereg környékén található terepszakasz az előbbi fordítottja. Itt a déli oldal a nagyon meredek, míg az északi, a Rika-patak felé eső enyhe lefutású.
Az erődítményrendszer négy különálló vagy részben kapcsolódó objektumból áll, amelyek 500 méter hosszan húzódnak. Keletről nyugat felé haladva az első őrtorony, amelyhez második objektumként kettős sánc (földtöltés és árok együttese) csatlakozik; a harmadik a nyeregben található nyugati torony, majd a nyugati sánc következik. A rendszertől egy kilométerre nyugatra a Kakasbarázda nevű, a Hargita déli részéről az Olt alsó­rákosi szorosáig többé-kevésbé a Per­sány-hegység gerincét követő töltésvonulat húzódik.
Az őrtorony a Hegyes-tetőn emelkedett. A 19. század harmincas éveiben köveit az alapokig kitermelték, ma helyét csak egy 6 méter átmérőjű, 2,5 méter mély kincskeresőgödör jelzi. A régészeti kutatások során kiderült, hogy a földhányás, amelyről korábban azt hitték, hogy a falat takarja, valójában nem más, mint a kincskeresők által kidobált föld. A maradványok, amelyek 2 méter falvastagságú, mintegy 8,5x10 méteres, négy­szög alakú torony részeit képezték, a gödör pe­remétől mintegy 0,5 méterre bukkantak fel. A kincskeresők által kidobált földben néhány jellegtelen, szürkésbarna, kézi korongon felhúzott, bekarcolt vonalakkal díszített, nagy vonalakban a 11–13. századra keltezhető edény­töredék került felszínre.
Magaslati helyzetéből kifolyó­lag a toronyból belátható volt a teljes Baróti-medence, valamint a Barcasági-medence északi része, és az itt kialakított megfi­gye­lőpontból már messziről észre lehetett venni a kereskedő­karavánokat vagy az ellenséges csapatmozgásokat.
 A  földtöltésre emelt, fából készült palánkkal megerősített, 0,5–0,6 méter maga­san és 5,5–6 méter szélesen fennmaradt keleti sánc 15 méteres sugarú körben öleli körül a Hegyes-tető északi, keleti és déli oldalát. A torony déli oldalától kezdve 75–80 méteren nyugat-délnyugat irányban halad, majd enyhe félkört írva le dél-délnyugati irányban, két meredek vízmosás között ereszkedik le a Nádas-patak völgyébe. A palánk ívelt kialakítása lehetővé tette, hogy a mögötte elhelyezkedő íjászok ne csak szemből, hanem oldalról is – méghozzá a védtelen jobb kéz felől – lőni tudják a rajta keresztülhaladó utat.
400 méterrel nyugatabbra, a Hegyes-tetőt és a Persány-hegység főgerince felé emel­kedő enyhe kaptatót elválasztó nyeregben zömök, toronyszerű, 24 méter hosszú, 10 méter széles, nyugati toronynak elnevezett épület található. 2,5 méter vastag, megmunkálatlan kövekből emelt, oltott mésszel kötött falait alapozás nélkül rakták a dacittufából álló alapkőzetre. Déli sarkai leke­rekítettek, míg az északiak többé-kevésbé derék­szögűek. Egy későbbi időpontban a falat a keleti oldal közepétől egészen a déli oldal közepéig 0,80–1,10 méterrel megvas­tagították. A kevésbé gondosan falazott, járószintre rakott falazat amellett, hogy megvastagította ezeken az oldalakon a falat, egyúttal magasított mellvéd szerepét is betöltötte. Az épület 2,40 méter széles, a talajszintnél 1,30 méterrel magasabban levő bejárata a nyugati oldalon, a délnyugati saroktól 4,20 méterre nyílt.
Az épületnek három szintje lehetett. A legalsó, talajszinten álló, rak­társzerű helyiséget fapadló választotta el a bejárat magasságában található szinttől. A harmadik, legfelső, a tető­szerkezetet tartó, a falko­ro­nára támaszkodó szint a jelek szerint teljes egészében fából épült. A belsejében és környékén található vastag hamuréteg alapján az épületet tűzvész pusztította el, de mivel a megtalált leletanyag nagyon töredékes, inkább a hulladék ka­tegóriába sorolható, a tűz nem egy ostrom során, hanem már a torony felhagyása és kiürítése után keletkezett.
A falakon belül és kívül egyaránt előkerült leletanyag kerámiából, vasból és agancsból készült, a 11–12. század jellegzetességeit hordozó tárgyakból, valamint állatcsontokból állt.
Az épület nem rendelkezett kúttal vagy ciszternával, vízellátását a tőle mintegy száz méterre északnyugatra található forrás biztosította.
A torony magányosan állt a gerincen, nem rendelkezett semmilyen külső véd­művel, így katonai szerepe meglehetősen csekély, inkább az erődítmények állandó helyőrségének szállásául szolgált.
A toronytól délre a kutatóárok egy négy­szer felújított, 4,5–5 méter széles, dacittufából döngölt középkori útvonalat met­szett át. A legalsó szinten a toronyban találtakhoz hasonló kerámialeletek kerültek elő, amelyek a két objektum egykorúságát bizonyítják.
A toronytól 150 méterre nyugatra fekszik a nyugati sánc, amely a gerinc déli oldaláról kiindulva észak-északkeleti irányban ha­ladt a Rika-patak völgye irányába, és lezárta az utat a Persány-hegység gerince felé. Ma már a sánc földtöltése, amelyet nemcsak az erózió, hanem az ember beavatkozása is lepusztított, csak 0,70–1,60 méter magasságban maradt fenn. Keleti oldalán trapéz keresztmetszetű, konvex aljú, 2,50 méter széles, részben az anyakőzetbe mélyített, 0,90–1,30 méter mély árok található. Átmetszése során semmilyen kormeghatározó régészeti lelet nem került a felszínre, így annak hiányában keltezése bi­zonytalan, de elhelyezkedése alapján min­denképpen egykorúnak tekinthető az erődít­ményrendszer többi tagjával.
A régészeti kutatások megkezdéséig a szakirodalom minden esetben a hegyes-tetői erődítményre hivatkozott, az addig ismeretlen nyugati tornyot meg sem említve. A szerzők az idők során több néven is említették, így került be az irodalomba az egymásnak ellentmondó, Huszt-, Attila-, Hol(l)ofernes-, Réka- vagy Bo(l)di-vár meg­nevezés.
A szerzők véleménye megoszlott az erődít­mények korával kapcsolatban. Első méltatói még őskorinak vagy hun korinak tartották, de már Orbán Balázs is kételyeit fejezte ki ez utóbbi keltezéssel kapcsolatban, legfeljebb azzal értett egyet, hogy a kővár egy hun kori palánkvár helyén épülhetett fel.
A 20. század végére az erődítmény szerepével kapcsolatban két irányvonal fejlődött ki. Az első szerint a hegyes-tetői vár egy összefüggő, a Szamos völgyétől a Kárpát-kanyarig húzódó, Szent László-kori ha­tár­védő erődítménysor részét képezte. A másik pólust azoknak a véleménye képviselte, akik az erődítményben 13–14. századi magánvárat véltek felfedezni. Ez utóbbiak egy 1377-ben kiadott oklevélre hivatkoztak, melyben egy rákosi birtokos szerepel, de ez inkább Alsórákosra vonatkozik, az a 14. század folyamán egy olyan magánbirtok része volt, amelynek területén vár – Mihály vára – is található.
A rikai erődítmények térbeli helyzete, vala­mint a közelében felfedezett utak azt sugallják, hogy elsődleges szerepük az Erdő­vidéket a Homoród völgyével össze­kötő és ezen ke­resztül az Erdélybe vezető útvonalak ellenőr­zése volt. Noha a Rikán keresztül haladó utakat csak a 16. századtól kezdve említik a források, az erődítmények kör­nyékén talált szórványleletek – 12. századi kerámia- és fém­leletek, 13. századi bronz­edény, 14. szá­zadi kard, Luxemburgi Zsig­mond magyar király (1387–1437) 15. századi pénzei – az előző századokban is intenzív forgalomra utalnak. A katonai szerep mellett nem kizárt, hogy egyike lehetett a 11–14. századi oklevelekben és törvényekben említett vám­szedő helyeknek, és egyúttal a 13. század elején a Német Lovagrend ado­mányleve­lében említett erődítmények és gyepűk rendszerének az írott források által nem említett északi nyúlványát képezte.
Tekintettel arra, hogy  nem rendelkezünk írott, kora középkori adattal, az erődítmények kora csak a régészeti leletek, elsősorban a nyugati toronyban feltártak alapján hatá­rozható meg. A fazekas-termékek és fémleletek nagyjából a 11–13. század jellegze­tességeit hordozzák, míg a csontanyagon végzett kormeghatározás a torony használatát a 11. század második fele és a 12. század első fele közé keltezi. A történelmi háttér is arra utal, hogy megépítésére Szent László (1077–1095) vagy Kálmán király (1095–1116) uralkodása idején kerülhetett sor, amikor a Magyar Királyság aktív, hódító nyugati politikát kezdett folytatni, és a nomád betörések fenyegetése szükségessé tette a keleti határok megerősítését. Hasz­nálata egy évszázadnál rövidebb lehetett, ugyanis pusztulási rétegében nem akad biztosan a 13. századra keltezhető leletanyag. Feladását a Német Lovagrend Barcaságba való betelepítése, valamint a székelyek délkelet-erdélyi megtelepedése és ezekkel egy időben a korábbi passzív keleti határvédelmi stratégia feladása is elősegítette.