Ez a kora reggeli időpont már eleve gondosan kiagyalt lélektani erőszak, gazemberség volt, ugyanis akkoriban az öregek még Dálnokban laktak, és nem volt könnyű hajnalban a megyeszékhelyre bejutni. Nagymamám később megsúgta nekem, hogy minden alkalommal ugyanazt kérdezték nagytatától, és azt próbálták kivenni belőle, hogy volt-e tudomása az én szökési szándékomról. És ha tudta, mi okból nem jelentett fel engem? Ha nem tudta, mi okból nem tudta? Stb.
Na, hallottak-e valaha ilyesmit? Elkép­zelhető-e olyan nagyapa, aki feljelenti egyik legkedvesebb unokáját, mert ez a hazafias kötelessége?! Én még a hivatásos szekusról sem tudnám elképzelni, hogy feljelentette apját-anyját-nagyszüleit! Szerencsére, amikor a trieszti börtönből a menekülttáborba érkeztem, azonnal küldtem egy képeslapot, amiben bocsánatot kértem nagyszüleimtől azért, hogy senkinek sem szóltam a szándékomról. (Ezt a mozzanatot már említettem.) A lapot nagyapám megkapta, de hogy azelőtt „szolgálatos” szemek is figyelmesen átvizsgálták, az biztos, mert ettől a pillanattól békén hagyták.
Valamivel később költöztek be az öregek Sepsiszentgyörgyre. A Csíki utcában laktak csendben, szerényen. Nagyapám halála után ismét felébredt a Securitate érdeklődése, mert tort rendeztek, ahol a faluból nagyon sokan jelen voltak.
– Honnan volt ennyi pénzük? – érdeklődtek a rendőrök a gyászoló családnál (hogy mennyi volt nagyapám nyugdíja, pontosan tudták!).
Nagyanyó elmondta nekik, hogy Elvira még nagyapja halála előtt hazajött látogatóba, és pénzt hagyott a temetkezési költségekre.
A korabeli szokásnak megfelelően rezesbanda fújta a gyászzenét, és – ez volt a Secu­ritate számára feltűnő – annyian jöttek át Szentgyörgyre a temetésre, hogy a Csíki utca 107. számtól a vártemplom kapujáig húzódott a gyászolók sora. Dálnok kijött, hogy utolsó útjára kísérje nagyapámat, s ezt a megbecsülést annak köszönhette, hogy a régebbi időkben, amikor még módos embernek számított, bárkin segített, aki hozzá fordult valami bajával. Íme: a Securitate még a temetésekre is odafigyelt, főleg, ha azok nagy tömegmegmozdulások voltak. De kissé eltévedtem a múltban és jelenben, hadd térjünk vissza első hazalátogatásom történetéhez.
Szentgyörgyi szállodai szálláshelyemről érthető okokból Dálnokba is kiszaladtam. A megyei főútról a betérő makadámút akkor is olyan hepehupás volt, mint gyermekkoromban, negyven év alatt tehát semmit sem változott a helyzet. Óvatosan araszolgattam befelé, Dálnok felé, mert az autóm ilyen rossz úton még nem közlekedett. Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban kapálni jártam, de nem a mezőre. Az út szélén, a sánc mellett a gyomot kellett kipusztítani. Tíz lejecskét adtak napjára, abból vettem magamnak ezt-azt, hogy nagytatáméktól ne kelljen kérnem.
Nos, ilyen hangulati bemelegítés után találtam rá gyermekkorom színterére. Majd­nem minden ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára ott jártam. Annyira jólesett szembetalálkoznom a hiteles állapotában fennmaradt múlttal, hogy belefeledkeztem a fegyelmi előírásba, és miután Szentgyörgyre visszatértem, nagyszüleimnél ragadtam éjszakára. Valaki követett engem? Másnap a szállodában a recepciónál értesítettek, hogy jelentkeznem kell, de sürgősen, a Securitate épületében.
Hát jelentkeztem! Tudomásomra hozták, hogy újabb szabálysértést követtem el, ugyanis anyai nagyszüleimnél csak akkor szabad tartózkodnom, ha ők írásbeli beleegyezésüket adják, és vállalják a következményeit annak, hogy külföldit látnak vendégül. Megköszöntem az útbaigazítást, és jóhiszeműen ismét nagyszüleimnél kötöttem ki. Nagymamámnak csak négy elemi iskolája volt, de értett a betűvetéshez, mégpedig gyönyörű zsinórírással. Kézzel meg is írta a szöveget, miszerint meghív engem, aludjak náluk azokon a napokon, ameddig itthon vagyok, a fiammal együtt. Ezzel a papirossal azonnal visszamentem a megyei Securitate épületébe. Sohasem felejtem, a hadnagyot biztosan Kovácsnak hívták valamikor, de akkor Covaciu volt a hivatalos neve, és nem tudott (vagy nem szabadott megszólalnia?) magyarul.
Odaadtam a levelet, amit nagyanyám írt, ő rápillantott, és azt kérdezte (természetesen románul):
– Ez micsoda?
– Hát az a meghívó levél, amit önök kértek tegnap.
Kovács, azaz Covaciu erre hirtelen mozdulattal a tenyerében tartott levelet az arcomba csapta, de úgy, hogy eleredt az orrom vére.
− Maguk mikor tanulják meg, hogy Romániában a hivatalos nyelv a román?
Francia állampolgárságomból eredő biztonságérzettel megpróbáltam felemelni a hangomat, vitába szállni a szekussal.
− Covaciu úr! Ceauşescu államelnök úr jó viszonyban van a francia államelnökkel, és tudomásunk van róla, hogy Nyugaton azt nyilatkozta: Románia garantálja a nemzeti kisebbségeknek az anyanyelvhasználat jogát. Az én nagymamám idős asszony, és mindössze négy osztálya van, azt is magyarul végezte...
− Nu suport instrucţie de la dumneata! Nem tűröm, hogy kioktasson! – kiabált rám Covaciu vérvörös arccal. – És ha maga Románia területén nem úgy viselkedik, ahogyan azt a törvények előírják, jogunk van önt letartóztatni vagy kitoloncoltatni az országból! Majd meglátja, milyen következményei lesznek! Megértette?
Beláttam, hogy a Securitatéval nem ajánlatos elvi vitákba keveredni. Ami Triesztben a menekülttáborban történt, számomra életre szóló tanulsággal szolgált. Nekünk, Nyugatra menekülteknek óvakodnunk kellett a kémektől, a szekusok lehetséges bosszúállási ak­cióitól. Ez nem rémálom, nem terhelt elmére valló rögeszme volt, hanem valóság. Sanda Nenoiu barátnőm rejtélyes eltűnéséről már beszéltem, de feledésbe merülhetett ez az epizód, ezért ismét előveszem egy pillanatra. Sanda Ceauşescu elnöki hivatalában (!) jogtanácsoskodott, egy delegáció alkalmával ragadt kint Párizsban, a klinikán takarított, s közben tudósítója volt a Szabad Európa Rádiónak. És egyik este, munkából hazafelé menet Sandát a szó szoros értelmében ellopták, hazavitték Bukarestbe. Még szerencséje, hogy nem ölték meg. Remélem a legjobbakat, hogy életben van, mert fiatalabb volt, mint én. De ismét elkalandoztam első hazalátogatásom krónikájától!
*
Mivel Vajna nagymamám öregotthonban halt meg, és a kovásznai intézményt időközben Hidvégre, a megye peremén fekvő faluba költöztették, elhatároztam, hogy emlékére valami ajándékot viszek a hidvégi öregeknek. Tudtam, hogy az asszonyok hatvanan vannak. Párizsban vásároltam hatvan szép fejkendőt és hatvan harisnyát azzal a szándékkal, hogy örömet szerzek a nénikéknek. Csakhogy amikor Hidvégre érkeztem, és illetékes személyekkel közöltem látogatásom célját, szívélyes fogadtatás helyett bezártak minket (engem és fiamat) egy szobába. Azt mondták, nem mozdulhatunk ki, amíg a megyei pártszervezettől ki nem jön Dobai (?), Dobrai (?)... elvtárs, már nem is emlékszem pontosan a nevére, de ő magyar volt.
Három órát ücsörögtünk. Még a toalettre sem akartak kiengedni. Végre, amikor kora délután megérkeztek az elvtársak, mindenféle bevezető nélkül és fenyegetően megemelt hangon számon kérték: mit keresek ott? Ki engedte meg, hogy bemenjek egy népjóléti intézménybe? Elmondtam, hogy nagymamám is öregotthonban élt valamikor, és az ő emlékére szerettem volna ajándékot adni a mostani öregeknek. Erre nem szóltak semmit, de írtak egy jegyzőkönyvet. Ebbe belefoglalták az adományt (eddig minden rendben!), de ahelyett, hogy bár hivatalos ridegséggel megköszönték volna a segítséget, rendőrséget hívtak, és egyenruhás kísérettel vitettek el a helyszínről, vissza a szentgyörgyi szállodába. Két Dacia rendőrautó közt haladtam a Peugeot-val!
Na, ehhez mit szólnak? Természetesen fiam is velem volt, és hogy az ő zsenge, emberségre nevelt lelke miként dolgozta fel az ilyen és hasonló élményeket (lásd a kovásznai rendőrség brutrális „csendteremtését” a Turist Szálloda előtt), azt jobb, ha nem firtatjuk.
Beláttam, hogy szorul a hurok a nyakam körül, a hatalmasok egyre ingerültebbek, érez­tem, hogy ilyenkor már elegendő egy meggondolatlan visszaszólás vagy bármiféle félrelépés a merev előírásaikhoz viszonyítva, és valóban letartóztathatnak. (Hogy kitoloncolhatnak Romániából? De hiszen ez még a leg­enyhébb megoldásnak tűnt, csakhogy a bűnügyi színezetű kaland következményekkel járhatott volna Párizsban, hazatértem után...)
Nos, jelentkeztem Covaciu hadnagynál, és közöltem vele, hogy egy hét múlva szándékszom hazamenni Franciaországba. Ő rábólintott: tudomásul vette. Ezután a feltűnést kerülve cuccainkat egyenként levittem az autóm csomagtartójába, de egy bőröndöt néhány értéktelen személyi tárggyal a szobában hagytam csaléteknek. Tudatában voltam ugyanis, hogy akár a takarítónők közt is lehetnek beszervezett informátorok. Hadd nézzen ki úgy a dolog, mintha valóban még ott lennék. Ha leskelődtek utánam – és biztosan így történt –, akkor azt hihették, hogy minden a legnagyobb rendben van, holott én már készültem a második szökésre Romá­niából. Tehát a második szökésre! Párizsban rémálmomban sem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége várva várt hazajövetelemnek. De hadd folytassam második szökésem-menekülésem stratégiáját!
A kocsit egy távolabb eső parkolóba vittem és ott hagytam, mégpedig hosszabb ideig, feltűnő helyen. (Az 1300-as Dacia személyautók országában a Peugeot 205 már eleve feltűnő volt, mindenki megbámulta, mint borjú az új kaput.) Innen szaladtunk el a fiammal a dálnoki nagyszüleimhez elbúcsúzni, onnan vissza a szállodába, ahol „pofafürdőztem” egyet, hadd lásson a recepciós, a portás, a pincér, a takarítónő, hogy ott vagyunk, de eközben a kocsit ismét más helyen, a Csíki utca elején hagytam. Onnan az éjszaka leple alatt menekültünk el Sepsi­szent­györgyről. A csalétek-bőrönd ott maradt, tartozást nem hagytam magam után.
Először észak felé indultam. Körülbelül húsz kilométert haladtunk Hargita megye felé, amikor a málnásfürdői bejárónál megálltam, és várakoztunk egy keveset. Arra figyeltem, hogy követ-e valaki. Teljesen néptelen volt a vidék, koromsötét mindenfelé, akkoriban ugyanis Románia már komoly energiaválsággal küzdött; nagyobb városokban is csak hézagosan működött a közvilágítás, a falvakon semmi. Akinek kocsija, pontosabban Dacia 1300-as autója volt Romá­niában, a benzint is már fejadagra kapta, ha nem tévedek, havi egy teli tankhoz volt joga. Emiatt aztán főleg éjszaka alig volt valami forgalom.
Látva, hogy nem követ senki, megfordítám az autót, és a lehető legnagyobb sebességgel menekültem kifelé Romániából. Szeben felé hajtottam, mert azon az úton jobban ismertem a kijáratot nyugat felé. Déváig nem is történt semmi baj, de ott eltévedtem. Jobbra-balra keresgéltük a főutat, közben egy meredek szerpentinre is felhajtottam, és amikor végre megtaláltuk a kijáratot a városból, hirtelen négyen álltak elém rendőrruhába felöltözve. Intettek, hogy húzzak félre.
Mint mondtam, a Peugeot 205-ös versenyautó volt, vastag kerekekkel. Erre mellesleg azért volt szükség mert sokszor hatalmas távolságokat kellett lerohannom Fran­cia­országban. Például le kellett mennem Chartres-ba Madame Groo-hoz, akitől a kocsit kaptam. Száztíz kilométerre lakott Párizs­tól, és én mindennap oda jártam hat hónapon át, természetesen kezeltem őt, de szavamat ne feledjem! Mi is történt Déván?

(folytatjuk)