A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

— Hophó! Eltört a tengely! — hangzott az egyik utas szava. A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele. — Nagy baj —dörmögte fejét vakarva. — Megroppant biz’ az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?

— Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.

— Van is itt! Furcsa tartomány ez erre!

— Nem nő itt meg a fa, csak a nadragulya!

— Haj, haj. Mihez fogjunk, mihez?

— Emelem én a szekeret — ajánlkozott az egyik —, föl is tartom addig, míg fát érünk. Kend pedig vezesse a lovakat.

Bizony jó darabon kellett vinni a szekér hátulját, s fa még sehol sem volt. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól.

— Ahol ni! — kiált fel egyikök. — Ott bólingat egy kis vékony nyárfa. Nekünk való éppen.

Csakugyan egy karcsú fának az árnyéka feküdt, táncoló fekete csíknak, a szántóföldön, mindjárt az út mellett. A hold éppen most bújt ki, s meg lehetett látni a tájat. Több fa sem volt annál.

— No, hát ne legyen ez az egy sem... Kiváglak, hogy ne búsulj itt magadban — dörmögött a haragosabbik.

Előkereste a fejszét, s átugorván az útszéli garádot, nekivágott a növendék fának. Az összerázkódott, recsegve, hajladozva. Rásírta törzsére harmatkönnyeit leveléről. Gallyai is megropogtak a fejsze csapásai alatt. Egy madár felszállt megriadva, s kétségbeesve röpködte körül a növendék fa koronáját. Madárfiak síró csipogása felelgetett a fölkergetett öreg madárnak.

— Jó lesz-e tengelydorongnak? — türelmetlenkedett a másik. — Jó biz az — szólt a fejszés atyafi kedvetlenül —, csakhogy baj van.

— Már megint?

— Hát izé... fészek van rajta.

— No és aztán?

— Ej, lánchordta! Hát csak nem vághatom ki! Mi lenne az apróságból? Nem hallja kend, milyen szomorúan csipognak?

— De bizony hallom szegénykéket. Csakhogy aztán velünk mi lesz?

— Mi lesz? Hát mi lenne? — felelte a fejszés atyafi. — Majd tolom én még a szekeret egy darabon.

Úgy is volt. Haragudott ugyan egy kicsit, amint megint a tengelyt fogta kétrét görbülve. De csak tolta a szekeret körül-körül nézve, hogy egy élő fát nem lát-e valahol. A madarak szomorú csipogása fülébe hangzott mindig. S valami azt súgta a lelkében: mégiscsak jól tette, hogy azt a madárfészkes növendék fát ki nem vágta.

161 esztendővel ezelőtt, 1847. január 16-án született Mikszáth Kálmán