Múlt héten az egyik hírtelevízióban illusztris meghívottakkal (egyikük mellesleg sok éven keresztül híven szolgálta a letűnt korszakot) szokás szerint elsiratták, hogy a magyar urak (akik lehettek esetleg háborús bűnösök is) vagy ezek ötödik generációs leszármazottai a helyi elöljárók és igazságszolgáltatás hathatós segítsége mellett hatalmas birtokokat, erdőt-mezőt raboltak el az ősi román földből.
Az első világháború utáni földreform, a Groza-féle földosztás, az államosítás, elkobzás, kollektivizálás után a XXI. században még van képük ezeknek a magyar uraknak visszakövetelni, sőt, vissza is kapni azt, ami már román állami tulajdonba került, noha apáiktól örökölték, sőt, jóhiszeműen le is mondtak róla, amikor választaniuk kellett a román és a magyar állampolgárság között?
Türelem és erős idegzet kellett ahhoz, hogy az adást végignézzem, mégis kiverte a biztosítékot, amikor az árkosi kulturális központot védték és siratták féltő gondoskodással, és megígérték, két hét múlva újabb bizonyítékokkal állnak elő, hogy „jogos tulajdonukat” visszaszerezzék a jogtalan bitorlótól. Mert családommal, felmenőimmel együtt magam is nagyon kötődöm a Szentkereszthy-kastélyhoz.
Bár császárpártisága miatt kevésbé rajongtunk értük, a bárói családnál dédnagyapám gazdatiszt volt, nagymamám a baronessz (Bibescu-leszármazott) varrónője, másik nagyapám kovácsmesterként dolgozott a birtokon berendezett Vörös Lobogó kolhozban, de volt ott elnök, brigádos, fogatos, kerekes is a rokonságból. Láttam, hallottam, tapasztaltam mindennek a tönkretételét: kastély, kápolna, még a műhelyek is földesúri maradványnak minősültek. De emlékszem a meghitt, bensőséges majálisokra, falusi ünnepségekre is gyermekkoromból. Ott lábatlankodhattunk a glicsuval a tó jegén, amíg fel nem törték és el nem szállították közeli, távoli városokba... Később, diákkoromban magam is részt vettem abban a munkában, amit Wagner mérnök úr irányított, és amelynek végére visszakapta régi pompáját a XIX. századi kastély. Az épületet, kertet, gyümölcsfákat mind-mind mi, diákok pofozgattuk, javítottuk, takarítottuk (akkoriban szokás volt a nyári vakációban dolgozni). Megértem azt is, hogy a „hőn szeretett” és „szeretve tisztelt” Kondukátornak alakították át a kastélyt (a fürdő ma is úgy van), és tényleg, egyszer szinte egy órát ott tartózkodott... A kilencvenes években némi liberális segédlettel lett kulturális központ, ami önmagában nem baj, hiszen nagyon sok színvonalas rendezvénynek, előadásnak adhatott és ad ma is helyet a szép ingatlan. Baj az irányítással van, melyet Bukarestből dirigálnak, és valahogy sohasem a mi falunk javára, melynek pedig igazi bárója volt a Szentkereszthy család.
Bár hithű katolikusok voltak, ugyanúgy támogatták az unitárius, református, még a görög katolikus árkosi gyülekezetet is. Villanyvilágítást vezettek be a döröszkölői malomtól, bikaistállót tartottak, adtak a kultúrára, oktatásra, közösségre. A két háború közötti Romániában az egyetlen magyar képviselő Szentkereszthy báró volt. Édesapám mesélt az öreg báró haláláról is: 1944-ben a leventekatonákkal az utolsók között hagyták el Háromszéket szeptember 12-én, a vashidat felrobbantva, hogy az oroszok ne tudjanak átjönni. Az agglegény Szentkereszthy Béla nem futott, hanem végzett magával, mielőtt a szovjet csapatok ideértek. Tudhatott valamit...
Meggyőződéses lokálpatriótaként ennyit szerettem volna elmondani az árkosi kultúrközpontot sirató román hazafiaknak az egyik elátkozott magyar földesúri családról. Amelynek leszármazottjai csak azt kérték vissza, ami az övék volt, s ami őket illeti meg akkor is, ha több évtizedig más bitorolta, igazságtalanul.
BÍRÓ ZOLTÁN, Árkos
