Végéhez közeledik Kovásznán az immár négy hónapja megnyílt, Megtartó oszlopaink című, az úgynevezett Csoma-kiállítássorozat 22. rendezvénye.
Micsoda sorozat! – mondhatja bárki. Ha mérleget készítenénk, hány művész jelentkezett e 22 év alatt, és még inkább azt: hány mű született, hány alkotással gazdagodott a művészet tárháza e kiállítás-láncolat révén, impozáns számot kaphatnánk! Mert a rendezők fő célja örökké ez volt. Gazdagodni. Éltetni valamiképpen a művészet Fáját. Megtartó oszlopot állítani a művészetnek, s oszlopot a művészet, a művek üzenete révén! Oszlopot, mely fenntart, megtart, alátámaszt. Ez a művészetnek is örök feladata. Jobbá tenni, megtartani. Szebbé, tartalmasabbá tenni az életünket. Értelmet adni, vagy legalábbis segíteni abban, hogy szebb és tartalmasabb legyen az életünk. Választ adni a kor nagy kérdéseire.
És hadd tegyük fel a kérdést most, a XXI. század második évtizedében: Van-e nagyobb válaszra váró kérdése ennek a modern világnak, ennek a sokarcú, ellentétektől feszülő kornak, mint a megmaradásé? Megmaradni az emberiségnek, megmaradni nekünk, kis népeknek, nekünk, akiket annyira próbára tett és tesz a kor, az idő! És hogy mi a jövő? Vagy egyáltalán: van-e jövő? És mi az, ami megtart? Képesek vagyunk-e a holnapra? Képesek vagyunk-e a megmaradásra? Vannak-e megtartó oszlopaink?
A kiállítás válasza, hogy igen, vannak. Vannak Oszlopaink. Ilyenek – a legtöbb művész, a legtöbb mű üzenete szerint – a hit égbenyúló oszlopai, bennünket is váró, befogadó templomai, a bennünket is megerősítő, erőssé tevő üzenetek révén (Labbancz Ágnes, Kolozsvár, Kun Péter, Salgótarján, Hervay Katalin, Balázs István, Sepsiszentgyörgy, Marcela Rădulescu, Gyulai Nagy Margit, Marosi Jenő, T. Ábrahám Imola, Brassó, Vetró Bodoni Zsuzsa, Kézdivásárhely, Turcza László, Csíkszereda, Balázs László, Kolozsvár, Tomos Tünde, Négyfalu, Tuzson-Beczeli Péter, Budapest, Nagy Dalma, Marosvásárhely). Aztán a magunk értékei, a népművészetünk, sok ezer éves lelki-szellemi örökségünk. Kultúránk, hagyományaink hozzánk, nekünk szóló üzenete, bennünk visszhangra találó, létünket igazoló üzenetével (Miklós János, Belényes, Vincze László, Sáránd, Sajgó Ilona, Miholcsa József, Marosvásárhely, Berczik Géza, Solymár, Mátyássy Gábor, Hatvan, Deák Barna, Petrovits István, Haszmann Réka, Kovács Géza, Sepsiszentgyörgy, Konnát László, Kovászna, Molnár Krisztina, Marosvásárhely). És ugyanúgy megtartó erő lehet nemzeti identitásunk, nyelvünk (Miklóssy Mária, Sepsiszentgyörgy), a haza, a hazához, annak minden darabjához való ragaszkodásunk (Püspöky István, Budapest, Vass Mária, Székelyudvarhely), a házunk és hazánk, az otthonunk (Deleanu Márta, Torda, Székely Géza, Starmüller Katalin, Starmüller Géza, Kolozsvár, Stonawsky Tamás, Mátészalka). Vagy maga a művészet (Gonda Zoltán, Debrecen, Orbán István, Kolozsvár, Vinczeffy László, Sepsiszentgyörgy, Bantta Annamária, Marosvásárhely, Köllő Margit, Simó Enikő, Sepsiszentgyörgy), az értékeinkhez való ragaszkodás, múltunk tisztelete (Ütő Gusztáv, Sepsiszentgyörgy), a természet, annak megőrzése, a belőle sugárzó erő (Csorján Melitta, Debrecen, Bartha Árpád, Olsefszki Jakabos Imola, Brassó, Szilágyi Imre, Debrecen). És – súlyos, nagy válasz –: maga az élet tisztelete, a család (Ábrahám Jakab, Brassó), az asszony mint a lét, az élet oszlopa (Gedeon Zoltán, Kolozsvár, Suba László, Torda).
Vannak, akiknek válasza áttételesebb, rejtelmesebb (Csorján Melitta, Koronkai Róza, Debrecen, Călugăru Anna, Kovászna, Sárosi Csaba, Kézdivásárhely, Forró Ágnes, Kolozsvár, Kovács Gabriella Marosvásárhely), de vannak válaszok, van töprengés, az élet értelmének keresése.
A kiállítás gazdagnak, tartalmasnak mondható, s példaértéke lehet abban is, hogy átnyúlik a határokon, kifejezi a haza a magasban, művészet a magasban gondolatot.
A tiszteletbeli meghívott ezúttal az ugyancsak magyarországi, budapesti grafikusművész, Muzsnay Ákos, aki remekbe szabott Kőrösi Csoma Sándor-grafikájával került Kovászna, szűkebb szülőföldünk vonzáskörébe. Muzsnay művészete halkra hangolt, de az élet mélységeit kereső, megszólaltató, mely valahol a kor feszültségeit is sűríti finoman megrezdített foltjaival, s az azokkal feleselő, azokba belehasító, már-már belevisító fehérjeivel.
A 71 alkotó megadja hát a maga válaszát, hogy a művészetnek igenis, küldetése, feladata van, és ez nem a kort irányító Hatalmi Erő elvárása, a semmitmondó művészkedés, minimal art, a foltokkal, színekkel, a formákkal való puszta játék – hanem igenis, szólni saját közösségünkhöz. Az Emberhez!
(A kiállítás jövő hét végén zárul, addig még megtekinthető a kovásznai városi képtárban.)
