Országos mozgalommá, általános kisebbségi követeléssé erősödött az igény, hogy a román nyelvet a didaktika és a lélektan alapelveivel összhangban környezeti nyelvként oktassák iskoláinkban.
Az ésszerű elvárást, hogy a más anyanyelvűek számára kidolgozott külön tantervek és számukra írt külön tankönyvek készüljenek a magyar tanulók használatára, ennek megfelelően külön vizsgán adhassanak számot tudásukról, mára a szülők és pedagógusok, a gyerekek többsége magáévá tette, mi több, elfogadhatóan meg is tudja indokolni, a pedagógusszövetség pedig zászlajára tűzte. Az új tananyagnak a hasznosság és kommunikáció kulcsfogalmaira kell épülnie, az értekezést, ügyintézést megkönnyítenie, a műveltség fokát emelnie, és nem a pedagógiától idegen, a kisebbségiek másodrendűségét konzerváló célokat kiszolgálnia.
Igaz, a tanügyminisztérium és a román politikum egyelőre elutasító magatartást tanúsít az ügyben, de mintha érezné, hogy álláspontja hosszú, talán már középtávon is teljességgel védhetetlen. Magát az elutasítást tehát kár lenne eltúlozni, a magyar tanügyi államtitkár megjegyzése szerint egyelőre a politikai akarat az, ami a kérdéssel való foglalkozáshoz hiányzik, helyesebb ezért inkább a hivatalosságok viszonyulását a kérdés rendezésének megvitatásától való amolyan elzárkózásnak minősíteni. Ámbátor egy kormánypárt politikai súlyát valahogy többre taksálná az ember! Annak a ,,politikai akarat" kialakításában igenis, kellene befolyással bírnia. Be kell látni azonban, hogy az elzárkózás eléggé merev, a román elit jó hányada kimondottan idegenkedik minden érdemi megoldástól.
Márpedig a romántanítás megrefomálása a kisebbségi oktatásban, minden késleltető vagy mellőző praktika dacára, nyilvánvalóan sürgető kérdéssé lépett elő, melyről a politikai erőknek akarva-akaratlan, de tudomást kell venniük, és megoldást kell rá ajánlaniuk.
Egyes körök által ,,a nyelv elsajátításának szabotálásával", a hivatalos nyelv elleni holmi összeesküvéssel vádolt kisebbségiek íme, egy emberként jelentik be nemcsak azt, hogy pozitívan viszonyulnak a román nyelvhez és kultúrához, hanem rámutatnak azokra a koloncokra is, melyek eddig hátráltatták a nyelv iskolai tanítását.
Hogy egy európai kultúrnyelv és mindennapi életünk fontos érintkezési eszköze melletti kiállásunk meghatná majd a kérgesszívű többségi sovinisztákat, persze, nem valószínű ― de hát nem az ő malmukra kívánja hajtani a vizet az országos, remélhetőleg mihamarabb fogékony román körök által is felvállalt mozgalom. Vagy ismét csak Brüsszel közvetítésével fogunk tudni szót érteni? Eléggé elszomorító lenne, ha megint Európa fővárosában tudnák jobban, mi az igazi román érdek.
