Almás-vár
Kovászna megye legtalányosabb, viszonylagos kutatottsága ellenére is legkevésbé ismert történetű vára, az Almás-vár Kézdi­almás határában, a falutól északra állt. A Lemhény-patakká egyesülő Ragadó- és Tiszafenyő-pataktól közrefogott hegygerincet, a 942 méter magas, Várerőse nevű hegyfokot északi oldalán egy nyereg köti össze a hegyháttal.
A vár – a többi, Háromszék területén találhatóhoz hasonlóan – már a 19. század közepe óta szerepel az irodalomban, a róla értekező szerzők megpróbálták több-kevesebb sikerrel megfejteni titkát, de egyelőre csak kőfalai és a területén található lakótorony, valamint az ezek és a Bálványos-várhoz való hasonlósága támasztják alá középkori voltát és 14. századi kel­tezését.
Az erődítmény külső védelmi vonalát két árok képezi. A külső, öt méter széles és két méter mély árok a vártól mintegy 30 méterre merőlegesen metszi a nyerget. A belső, amely a falak közvetlen közelében fut, azok nyomvonalát követve, jóval nagyobb, szélessége ma mintegy 8 méter, míg egykori mélysége 3 méter körül lehetett.
 A szabálytalan, megnyúlt ovális alakú, a terephez idomuló vár hossza 56, míg legnagyobb szélessége 28 méter. A 2 méter vastagságot is elérő falakat helyi kőanyagból, morzsalékos, viszonylag kevés meszet tartalmazó habarccsal építették. A falak vonala a nagymértékű pusztulás ellenére is viszonylag jól nyomon követhető, kivéve a délnyugati oldalt, amelyet egy kőkitermelés az alapokig elpusztított. A fennmaradt falakból kitűnik, hogy a vár bejárata az elpusztult falszakasz környékén lehetett, és mivel a földfelszínen semmilyen építmény nyoma sem figyelhető meg, elképzelhető, hogy a Bálványos-vár felső váráéhoz hasonló, megtört falszakaszok alkották.
Az erődítmény kincskeresők által ásott gödröktől szabdalt belterületén nem figyelhető meg semmilyen épületnyom, kivéve a várfalhoz kapcsolódó, 7x7 m alapterületű, négyszög alaprajzú torony romjait. A torony, amelyből mára már csak alig 1–2 méteres falcsonkok állak, a vidék lakótornyaihoz hasonlóan négy- vagy ötszintes lehetett, bejárata az első emeletről nyílt, míg legfelső szintjén védőfolyosó futott körbe.
A vár középkori neve nem maradt fenn, a 19. század folyamán még csak „Vár”-nak vagy Kézdi­almáshoz viszonylag közeli fekvése révén Almás-várnak nevezték. Az erődítményt 1867-ben meglátogató Orbán Balázs Álmos vezér várát vélte felfedezni benne, és Álmos váraként emlegette, de ez az elnevezés nem terjedt el.
A vár területén Székely Zoltán végzett régészeti kutatásokat, amelyek során átvágták az árkokat, a vár déli végét, és kitakarították a torony belsejét. A viszonylag kiterjedt feltárt felület ellenére nem került felszínre semmilyen régészeti lelet. Ez a tény, az okleveles említések hiányával együttvéve, arra kényszerítette az ásatót, hogy a várat a formai és szerkezeti hasonlóság alapján a közeli Bálvá­nyos-várral egykorúnak, vagyis 14. századinak tartsa.
Jellegzetességei, elsősorban nagyméretű, lakótoronynak minősíthető tornya alapján az erődítmény besorolható a vidék magánvárai közé. Tulajdonosáról vagy tulajdonosairól források hiányában semmit sem tudni. Közeli fekvése révén Csomortán, Kézdial­más és Alsó-, valamint Felső-Lemhény jöhet számításba a várhoz tartozó faluként. Lehetséges, hogy az utóbbi három település közösen használt, a vidéken egyedülálló módon a középkori településeken kívül, a Szent Mihály-hegyen álló, 1332-ben a pápai tizedjegyzékben említett temploma nem a klasszikus értelemben vett falusi plébániatemplom, hanem inkább egy birtok központi temploma volt.
Lemhény másik erődítménye, a
Hajdúk vára,
amelyet néha a Hajdúk sáncának is neveznek, a falutól északkeletre, 10 km-re, az 1302 m magas Gyepár-tető oldalában található. A szabadon álló, legelőként használt hegynyergen egy kisméretű erődítmény terepalakulatai figyelhetőek meg.
A vár 16 méteres oldalhosszúságú, egyenlő oldalú háromszög alakú építmény volt. Sáncainak felületén kőtörmelék nyomai még fellehetőek ugyan, de csekély méreteiből és korlátozott katonai szerepéből kifolyólag kizárható, hogy kőfalai lettek volna, inkább cölöppalánk által védett erődítmény lehetett. Belsejében nem figyelhetőek meg épületnyomok, de feltételezhető, hogy itt több kisméretű, faszerkezetű épület állhatott, amely az őrség lakhelyéül és raktárhelyiségként szolgált. A belső erődítménymagot egy ugyancsak háromszög alakú, 30 méter oldalhosszúságú, 6–7 méter széles és 1–2 méter mély árok övezte.
 A várat, amelyben még nem folyt régészeti kutatás, először Orbán Balázs említi, a későbbi szakirodalom, kevés kivételtől eltekintve, inkább csak az ő adataira hagyatkozik.
A kisméretű erődítmény feladata – kevésbé átjárt területen való elhelyezkedése következtében – nem a ha­tárvédelem, ha­nem az egykor Moldva és Erdély között, a Kár­pá­tok kevésbé járt hágóin keresztül zajló só­csempé­szet megfékezése volt. Ennek egyik fontos útvonalát képezte az az ösvény, amelyet Sózók ösvénye néven emlegetnek, és amely a Kalaszló-patak völgyéből, Târgu Ocna felől vezetett át a Gyepár-tető és a Bakó-tető közötti hegynyergen, majd a Havaságján ereszkedett Lemhénybe. E határszéli erődítmény éppen ott épült fel, ahol az ösvény a Gyepár-tető alatt átbukik a Kárpátok gerincén, és az innen kiinduló őrjáratok hatékonyan ellenőrizhették a területet.
Neve alapján, amely építését vagy őrségét a hajdúcsapatokhoz köti, valamint abból következtetve, hogy a sókereskedelem az 1690-es években osztrák állami monopóliummá vált, építése a 17. század utolsó évtizedére tehető. Ebben az időszakban az osztrák hatóságok számos, a Hajdúk várához hasonló, az átjárókat védő erődítményt emeltek (pl. a Piricse-tető és a Békás-szoros sáncai). Az erődítményt, amely már nem szerepel a II. József uralkodása alatt készült katonai felmérésen, a 18. század második felében hagyhatták el, amikor a székely határőrség létrehozása és ezzel egy időben a határon felállított őrházlánc kiépítése révén a határvédelmi koncepció átrendeződött.  A sócsempészet az újonnan létrehozott ellenőrző pontok ellenére is tovább folyt, mint azt a fennmaradt népdalok (pl. Balogh Józsi balladája) mutatják, valamint az a hagyomány, mely szerint, míg egyik falu fiataljai a határon őrködtek, addig az öregek sót csempésztek.