Miért nem attól hangos legalább egy nap a sajtó, hogy Sepsiszentgyörgyön száz, kétszáz vagy ezer ember együtt ünnepelt? Önként, senkitől sem erőltetve. Énekelve, tapsolva, önfeledten. Ünnepelt, a szó valódi értelmében. És a román televízió közvetítette! És nem csak az ünneplést, hanem a székely himnuszt és mindent, ami egy szentgyörgyi, egy székely ember számára fontos. Magyar szót, magyar győzelmet, székely zászlót. És magyar neveket, önfeledt székely embereket, tehetséges játékosokat, Ildikókat, Mónikákat, Andreákat. Hallhatták Jászvásárban, Alexandrián, de bárhol e tágas EU-tagállamban, hogy e vidéken olyan emberek élnek, akik szeretik a győzelmet, a boldogságot, a sikert. És tesznek is ezért. Tapssal, énekszóval, biztatással, lelkesedéssel.

Miért nem ettől hangos az ország? Vagy legalább az ,,itteni", az erdélyi része? Vagy bár az, ami magyar? Hiszen egy kosárlabda-mérkőzés alatt több esemény és pozitív (!!) történés zajlik (zajlott), mint egyébként egy teljes év alatt a parlamenti iszapbirkózásban vagy a kulisszák mögötti egyezkedésekben. Nem kellett senkit biztatni, hogy tele torokból éltesse Larisa Tomát (gondolom, érződik, hogy nem magyar?) vagy a Székelyföldön is kimondhatatlan nevű Tămîrgeanut. Hiszen ők is a csapatért vannak, a városért, melyet több százan éltetnek hétről hétre tele torokból, őszintén. Én hiszem, hogy őket is hajtja, talán még jobban, mint a többieket, ha látják több száz ember karlendítését, vagy hallják a teli torokból skandált ,,Szentgyörgy, Szentgyörgy!"-öt és a csarnokot szétrepesztő ,,Hujj, hujj, hajrát!".

Miért nem szól vezércikk Brosovszky Móni cseleiről, Vass Ildi csodálatos játékáról, Olga Cazac hárompontosairól vagy Dincă mindig finom dobásairól? Miért nem dalolnak a Bukarestben írt ,,központi" lapok a magyar vidék lapjaival együtt a tehetséges, fiatal szentgyörgyi lányokról, Sinkáról, Kövesdiről, Bocskairól? (Szerk. megjegyzés: Ha lehet egyáltalán dalolni két-három, jobb esetben ötperces játékukról.) Legalább egyszer! Vagy Váncsa Katóról, aki irányítja ezt a szimpatikus csapatot. Szimpatikus? Igen. Nem csak én mondom, hanem a román tévé riportere is, aki elismerte, hogy eddig ilyen kosárlabda-mérkőzésen még nem vett részt. Ahol együtt énekelt fiatal és öreg, együtt lüktetett kislány és aggastyánkorú férfi, mosolygott rajongó és egyszerű sportbarát, román és magyar.

Mert városunkban megmozdult végre valami, amiért jó szentgyörgyinek lenni. A kosárlabdacsapat körül nem csak mozgolódás érződik, hanem szinte kézzelfogható szeretet és erő. Vigyázzunk rá! Aki teheti, pénzzel, aki teheti, rajongással vagy csak egyszerűen a városért. Hátha majd egyszer összejön egy vezércikk, amelyben arról írnak, hogy a jászvásári játékosok, a buzăui játékvezetők és a szentgyörgyi — köztük több román nyelvű — játékosok, együtt hallgatták végig a szentgyörgyi közönség által énekelt székely himnuszt. Majd megtapsolták, és játszottak. És nem dőlt össze a világ. Hajrá, Szentgyörgy!

Köllő Zsolt