Ez egy olyan tündérkert, ami a mienk is, tehát ehhez van egy sajátos, erős kötődésünk. Ez nem egy külső világ számunkra, amihez mint kívülállók viszonyulunk, hanem ebben egy olyan világot látunk, amelyben mi is benne vagyunk. És ez ma Románia része, tehát ilyen értelemben a Romániához való viszonyunkat meghatározza.” Az idézett szöveg minap a Digi24 tévében hangzott el, s bizonyára főképp román hallgatóinak szánta a magyar miniszterelnök.
Bogdan Diaconu parlamenti kép­viselő és magánszorgalmú tollnok nem lenne önmaga, ha erre reagálva nem csúsztatna és hazudna, s ha e fenti mondatokat ne úgy tolmácsolná román testvérei számára, miszerint Erdély a „mi kertünk”, azaz Magyar­országé, ami románra fordítva a cikkíró szerint egyben azt is jelenti, hogy Orbán gyarmatosítóként, revizionistaként, mi több, primitív törzsi vezetőként gondolkodik, amikor azt merészkedik állítani: ez a kert, azaz a tündérkert a magyaroké is.
Hagyjuk most a román politikust, ki még a tündérkert aurájának érzékelésére is képtelen, s egyszerűen lefordítja a magyar nyelvbe poetizálóan illeszkedő metaforát, ki tudatlanságból és nemzetiségi gőgből azt a nótát fújja, mit valamennyien ununk már, éspedig, hogy a románság mióta a világ világ Erdélyben tartózkodik, s az ősiség jogán tudja magáénak e területet. Leg­alább azzal kellene szembesítenünk a szerzőt, amit annak idején a kilencvenes évek elején Horia Rusu korán elhunyt politikusuk rezignáltan megállapított a Bálványosi Szabad­egyetemen: érthetetlen számára, hogy a románság, mely története során oly eleven és mély nyomokat hagyott Moldvában és Munténiában, Erdélyben majdhogynem láthatatlan maradt. Termé­szetesen, ismerjük a tréfás-frivol választ, miszerint olyan kegyetlen elnyomásban volt részük, hogy hét évszázadon át csendben kellett maradniuk, a hegyekbe menekültek, meszet ettek, csontjaik is elmeszesedtek, s most bottal üthetjük nyomukat. E tréfán túl mégiscsak furcsa, hogy ezer évekig semmi nyomot nem hagytak maguk után, első írásos utalás jelenlétükre Erdélyben az első évezred második, harmadik századából származik.
A nemzete nagyságától eltelt bukaresti publicistának ellenben fogalma sincs az Erdély történetét több mint ezer éven át meghatározó magyar jelenlétről, s arról, amire Orbán Viktor is célzott: a Bethlen Gábor uralkodása alatt kibontakozott virágzó erdélyi fejedelemségről, amiért is Móricz Zsig­mond Erdély-trilógiájában Tündér­kertnek nevezte e régiót. Persze, nem a mait, hanem a korabelit.
Hogyan lehet gyarmatosítani egy olyan területet, mely több mint ezer éven keresztül vagy független, vagy a Magyar Királyság, illetve az Osztrák–Magyar Monarchia része volt, melynek fejedelmei Mihai Viteazul 1600-as kilenc hónapos uralmát leszámítva kimondottan magyarok voltak? Hogy a 20. század elején a nagyhatalmak a Magyar Királyságot megcsonkították, s ezt a Párizsi békeszerződés is szentesítette, a történelem nagy igazságtalanságainak egyike, de a valóságot elleplezni az sem tudta. Felháborító ellenben, hogy nemzeti gőgtől elborult agyú román politikusoknak és publicistáknak csak a hunok és Attila jusson eszükbe, ha közös hazáról próbál beszélni egy magyar miniszterelnök, javallva flegmával: szemünket a civilizált Európára vessük, s viselkedjünk! Ráadásul a kisokos afféle záróakkordként azt vakogja, kerítést kell húzni Románia körül, hogy a magyar politikusok végre megértsék: ami a grádicson túl van, az színtiszta román kert (szerencsére nem tündérkert), a román nép magántulajdona, ahonnan nem lehet ezt-azt ellopni, mint az első évezredben.
Elfut a fantáziám, s elképzelem, miként nézne ki a „román kert”, ha valami csoda folytán eltűnne Erdély épített öröksége, a falvak, városok, templomok, várak, vasutak, színházak, kórházak, lakóházak, amit a magyarok vagy szászok emeltek. Maradnának Ceauşescu betonkalickái, a románság autentikus nyomai Erdélyben.