Az Úz-völgyi szovjet betörés hatvankilencedik évfordulóján az egyre bővülő-szépülő temetőkertben gyülekeztek a zarándokok hétfőn. Ezúttal az 1994-ben avatott kőtömbös-kopjafás emlékmű előtt tisztelgők arról is megemlékeztek, hogy minden év augusztus 26-án, immár huszadik alkalommal gyűlnek össze leróni kegyeletüket. Jelenséggé vált, hogy az azt megelőző hetekben a katonai hagyományokat éltető fiatalok egész csapatai szállnak meg a Keleti-Kárpátok eldugott völgyében, s így nem csak a temetőkert lesz egyre gazdagabb, hanem közösségek is épülnek, egyre több katonatemető válik ismertté Erdély-szerte.
A kommunizmus idején szólni is bűn volt az Úz-völgyi betörésről, a kilencvenes évek elején a harcokat megélt honvédek kezdtek kijárni a jobbára elnéptelenedett fatelepre, hogy bajtársaikra, az akkor megélt szenvedésekre emlékezzenek, két évtizeddel ezelőtt pedig megszületett az emlékműállítás, a sírkertrendezés gondolata. Szőts Dániel, mindannyiunk Dani bácsija, egykor itt harcoló honvéd – aki azóta is főszervezője és vezetője az emlékező ceremóniának – a gondolatot azonnal felvállaló néhai Sylvester Lajos, lapunk volt főmunkatársa, az itt harcoló bajtársak és leszármazottjaik, csíkiak, háromszékiek és anyaországbeliek álltak az ügy mellé, hogy húsz évvel ezelőtt az elesett katonát szimbolizáló emlékműnél megtarthassák az első főhajtást.
Az első főhajtásra is emlékezett a népes résztvevők gyűrűjében Szőts Dániel, név szerint sorolva mindazokat, akik nélkül ma aligha állhatna méltó emlék, aligha válhatott volna valóságos zarándokhellyé az Úz-völgyi temetőkert. Ahol immár több száz, „csatarendbe” állított egyforma fakereszt őrzi a világháborúkban itt elesettek emlékét, idén pedig a kőkereszt és a zászlórúd mellett külön kopjafát állítottak Kovács Béla néhány hete elhunyt egykori honvéd, Úz-völgyi sebesült (a kopját Balázs Antal faragta), és vitéz Hunyadi Sándor emlékére is.
Az idei megemlékezésen, az ökumenikus istentiszteleten, majd az azt követő műsoron a rendkívül nehéz útviszonyok ellenére is több százan vettek részt (Csíkszentmárton felől a völgyben épített törpeerőművek még nehezebbé tették a közlekedést, de a Dărmăneşti felől érkező háromszéki buszok is jócskán lekésték a déli kezdést), így valósággal megtelt a szépen gondozott temetőkert emlékezőkkel. Az itt harcoló, még élő honvédek közül ketten tudtak eljönni, Szőts Dániel és Bartha Mihály, s szokás szerint ők nyitották a rendkívül nagy számban koszorúzó szervezetek, hagyományőrző csoportok, intézmények és magánszemélyek sorát.
Antal Imre Gyimesfelsőlokról származó ópusztaszeri plébános prédikációjában a szentleckében idézett Szent Pál levelére utalva hangsúlyozta: nem gyászolni jött a temetőkertbe, hanem derűs szívvel, mert imádkozhat azokért a fiatal székely katonákért, akik itt estek el, hogy az élet Ura befogadja az ő égi katonái közé. Történelmet írtak, s most rájuk emlékezve kérjük az ő közbenjárásukat, hogy mi is ki tudjunk állni igazunkért, meggyőződésünkért. A szabadság, amelyért küzdöttek a honvédek, immár valóság, de a szabadság nem azt jelenti, hogy azt teszem, amit akarok, hanem azt, hogy azt akarom, amit tehetek – fogalmazott a plébános. Bucsi Zsolt sepsiszentgyörgyi vártemplomi segédlelkész imájában leszögezte: ha mi csak emlékezni tudunk rájuk, de nem tudunk cselekedni, akkor hiábavaló volt az áldozatuk.
A rövid műsort a szentivánlaborfalvi férfikórus katonadalai nyitották, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület képviselője Wass Albert versét szavalta, a csíkszentmártoni Poszogó fúvószenekar pedig katonai indulókat adott elő.
A megemlékezés előtti hetekben minden évben egyre több fiatal táborozik az Úz-völgyében. Amint Vásárhelyi Gábor József, a több éve visszajáró Erdélyi Kutatócsoport Beszterce-Naszód megyében élő elnöke kérdésünkre elmondta: a mintegy 35 tagú csapat vállalta, hogy az elődök hagyatékát átörökítse az utókornak. Ezért itt, akárcsak egész Erdély területén, felkutatják és gondozzák a katonai sírokat, a folyamatosan bővülő adatbázisukat átadják a magyar honvédelmi minisztériumnak, a román hadisírgondozó irodának.
