Néhány esztendei lendületes fejlődés után megtorpanni látszik Románia gazdasági fejlődése. Lanyhult a külföldiek beruházási kedve, mélyrepülésbe kezdett az új lej, s veszélybe került az a ,,titkos" forrás is, mely rendre kiegyensúlyozta a romániai államháztartást, a csaknem kétmillió, nyugati országokban dolgozó honfitárs kemény valutában megszerzett hazahozott bére. Sok-sok milliárd euró.
A legnagyobb baj mégis az, hogy az utóbbi évek látványos gazdasági felfutása nem hozott igazi szociális jobbulást az országlakók számára: a reálbérek — néhány gazdasági szegmenst kivéve — egy helyben topogtak, s a látványos nyugdíjemelésről is rövid úton ki fog derülni, hogy még az inflációt sem fedezi igazán, s az égbe szökkenő árak a szegénység terjedését és elmélyülését fogják generálni. Szomorúak a kilátások, ha arra gondolunk, hogy a frissiben beköszöntött esztendő végére kétszeresére emelkedik a gázár, s még megjósolni sem lehet, hogy mennyivel növekszik a villanyáram, az üzemanyagok ellenértéke. Azt már tudjuk, hogy bármilyen energiahordozó árának növekedése minden közfogyasztási cikk és szolgáltatás számlájában jelentkezik, s ezek galoppoló ,,haladásával" sem a bérek, sem a nyugdíjak nem képesek lépést tartani. És semmi más társadalmi juttatás sem, melyekből szám szerint bőven van, de összegük nevetségesen (vagy elszomorítóan?) alacsony.
Az Európai Unió nagy hatalmú gazdasági erőcentrumai és a nemzetközi pénzintézetek arra figyelmeztetik mostanában Romániát, hogy bánjon csínyján a szociális intézkedésekkel — esetleg teljesen fagyassza be azokat! —, s meglévő és az uniós forrásokból származó pénzösszegeket fordítsa egészében az infrastruktúra fejlesztésére. Elsősorban a korszerű úthálózat kiépítésére gondolnak, mely Romániában olyan ,,hiánycikk", melynek további fennforgása a külföldi tőke érdektelenségét, majd visszavonulását válthatja ki, ami a gazdasági prosperálás végét jelentheti. Valóban: kies hazánk még Európának ebben a térségében is a leginkább elmaradott, s a nagy tervek többnyire csak a rajzasztalokon hányódnak, megvalósítási lehetőségük ma ködös még. Hogy mikor lesz például észak-erdélyi autópálya, annak csak a Bechtel bennfentesei és az égiek lehetnek a megmondhatói, de egy dolog már tényként állítható: legalább háromszorosába, ha nem ötszörösébe kerül az eredetileg tervezettnek. Tényleg égető szükség lenne rá, de legalább ennyire szükség van a kórházak és az iskolák korszerűsítésére, a gyógyítási és tanulási feltételek javítására, az igazságosabb és méltányosabb gyógyszerellátásra, s ne is szóljunk az elviselhetőség határán tartott általános létszínvonalról.
A közmondásos aranytojó tyúk elfogyasztásának meséjét már nem akarja megemészteni a keletiesebb európai gyomor sem, legalább a gyéren potyogtatott aranytojásokból szeretne egy rántottát.
