A sezlon mellett álltam,
csak mi voltunk
a konyhában ketten,
a gázon lábas,
a kenyér kibontva
a szekrényen,
így él az isten,
ha már mindennel készen,
földdel, bolygókkal, velem,
s a mindenséggel.

Miből lettem – újra kérdem,
s ő előre dőlt
fölé a kőnek,
alá az égnek.
Valamit morgott: az anyád,
aztán torokból spriccelve hányt,
sárgára festette
a lavór falát.
Hegyek nőttek fönt,
s alul habos tenger,
a víznyelvek között
fuldokolt néhány ember.

Mindegy mit csinálok –
morgott a sezlonon fekve -
köpök vagy hányok,
rögtön teremtek egy világot.
Köhögött és tovább mondta
olyan szavakat, melyek
a kezdetben vannak,
aztán mindig lesznek,
hogy engem úgy kevert
vízből és sárból,
a szájamba meg lelket köpött,
és én élni kezdtem.

Szóval homok vagyok és nyál –
mondta, ha eső zúg,
elmos az ár,
s ha nem esik, porrá szárít a nyár,
mert én több vagyok mint ő,
nekem jár a halál –
ezt gondolta nekem pluszba,
mert unta már,
hogy minden megmarad,
amit kitalál.