A kocsira pakolta a fölösleges búzáját, hogy eladja, mikor az asszony elkezdett vele perlekedni:
– Édes uram, mindig csak maga jár a vásárra? Engem soha el nem eresztene? Micsoda dolog ez?
– Jól van, asszony, elég a szóból, menjél el, ha ez a szíved vágya!
Nem kellett kétszer biztatni az asszonyt, a bakra ült, a lovak közé csapott, és elment.
A vásáron odament hozzá egy kereskedő.
– Hogy adja a búzát?
– Ahogy megy, ahogy folyik.
– Most úgy folyik, hogy felét hitelbe, felét meg kölcsön.
– Ha úgy folyik, úgy adom.
Odaadta az asszony az összes búzáját, pénzt meg nem kapott egy árva fillért sem.
– Majd jövőre hozom a pénzt – nyugtatta a kereskedő.
– De hogy ismerem meg magát?
– Cseréjünk ködmönt, arról majd megismerjük egymást.
Elcserélték a ködmönüket. Az asszonynak tiszta új ködmöne volt, a kereskedőnek meg egy kopott régi. Mikor hazament az asszony, az ura egyből kérdezte:
– Eladtad mind a búzát?
– Az utolsó szemig.
– Hogy adtad?
– Felét kölcsön, felét hitelbe.
– Mikor fizet a kereskedő?
– Majd jövőre.
– Honnan ismered meg?
– Ködmönt cseréltünk. Én odaadtam neki az újat, ő meg nekem adta ezt az ócskát.
– Nohát, most elmegyek világgá, és vissza nem fordulok addig, míg olyan bolondot nem találok, mint te vagy.
Így is tett. Vállára vette a tarisz­nyáját, kezébe vette a botját, és el sem búcsúzott az asszonyától, úgy elment.
Ment, mendegélt, hát egyszer éppen annak a kereskedőnek a háza előtt haladt el, aki az ő búzáját elvitte. A kereskedő felesége a kaput támasztotta, és barátságosan megszólította:
– Honnan, honnan, jó ember?
– Én bizony a másvilágról.
– Látta az én első uramat?
– Láttam bizony.
– Mit csinál a lelkem?
– Csontokkal, deszkákkal kereskedik.
– Hogy viszi azt a sok portékát?
– Kiskocsin húzza, úgy árulja.
– Jaj, a Jóisten áldja meg, visszamegy még a másvilágra?
– Vissza bizony.
– Elküldöm az uram szürke lovát magával. Elviszi-e?
– El bizony, legalább nem megyek gyalog.
Az asszony még egy hátizsákot is telepakolt. Tett bele egy jókora disznócombot, öt-hat szál kolbászt, egy egész kenyeret, italt. A végén előkerítette az ura pipáját, dohányát is, azt is belecsúsztatta a zsákba.
Az ember addig ácsorgott, míg meglátta a felesége új ködmönét a falra akasztva.
– Fázik is a maga ura nagyon a másvilágon, nincs rendes ruhája.
– No, van egy új ködömönünk, elviszi neki?
– El bizony.
Elvitte azt is.
Hazatért a kereskedő, és nagyon vidámnak találta az asszonyát. Nem is állhatta meg szó nélkül.
– Mi van, de örülsz, de jó kedved van! Végre egyszer jó hangulatban talállak.
– Hogyne örülnék, mikor itt járt egy ember a másvilágról, aztán küldtem vele az első uramnak ezt-azt.
– Mit küldtél?
– Megpakoltam a hátizsákot.
– Semmi mást?
– Az új ködmönt, mert nagyon fázik.
– És?
– És a szürke lovat, hogy ne maga húzogassa a kiskocsit.
– Hej, az erre-arráját, merre ment a túlvilági ember?
– Arra, a hegyeknek.
– Utolérem még gyalog?
– Gyalog nem, esetleg lóháton.
Kapta magát a kereskedő, felpattant a másik lovára, nyargalt a hegyek felé. Az ember éppen pihent, mikor meghallotta a lódobogást. A szürke lovat egy fához kötötte, ő meg az árokpartra ült. Mikor melléért a kereskedő, meghúzta a gyeplőt:
– Hé, ember, látott erre egy idegent szürke lóval?
– Láttam bizony.
– Messze megy-e már?
– Olyan nagyon messze még nem, de nem ajánlom, hogy utolérje.
– Miért?
– Mert nagyon erős ember. Hej, annak egy másik ember semmi! Úgy vágja magát földhöz, hogy fel sem kel többet!
– Maga fél tőle?
– Én nem.
– Adok magának egy csomó pénzt, csak érje utol, lássa el a baját. A lovat meg vegye vissza tőle, hozza el nekem!
– Hogy érném utol gyalogosan?
– Itt a lovam, pattanjon fel rá!
A kereskedő visszafordult gyalog. Az ember meg hazament a sok szép portékával. Otthon mondja az asszonynak:
– No, te bolond, visszahoztam a ködmönödet is, a búza árát is, meg ráadásul két szép lovat is bekötöttem az istállóba. Itt a hátizsák, készíts jó vacsorát, mert igen-igen megéheztem.
Itt a vége, fuss el véle!