Demagógiával és gyávasággal vádolta Traian Băsescu államfő az illetékes döntéshozókat tavaly, mert szerinte 1997 óta vár jóváhagyásra az a verespataki aranykitermelés, amely Európa legnagyobb, és korántsem legbiztonságosabb ciános zagytározóját hagyná az utókorra. A várt nyereség ugyanis bevallottan a pillanatnyi – de már állandósult – költségvetési hiányok pótlására menne.
A veszteséget az államfő a várható perköltségekben határozta meg, pedig ennél sokkal többről van szó, és valószínűleg ez magyarázza, hogy a mindig égető pénzgondok ellenére másfél évtized alatt egyetlen kormány sem szánta rá magát a többségében idegen vállalatot boldogító igenre. A beruházás környezet- és kultúraromboló hozadéka ugyanis akkora lehet, a bel- és külföldi ellenkezés olyan heves, hogy még az amúgy gátlástalan román politikusok is meghátráltak, sunyítanak, és próbálják áthárítani a felelősséget. Maga az önmagát bányabarátnak meghatározó Băsescu is a népszavazást tolja maga elé – habár nem lehet nagyon jó véleménye erről a demokráciagyakorlatról, miután csak az általános kiábrándultságnak, illetve ellenjelöltje hiteltelenségének köszönheti, hogy nem bukott meg az előzőn –, és erre rögtön helyesel Victor Ponta kormányfő, mintha pár órával azelőtt nem azt firtatták volna mindketten, hogy a másik mit vágott zsebre az aranybánya megelőlegezett hasznából. Most mindketten mossák kezeiket, és egyáltalán nem zavartatják magukat az ellentmondás miatt, amibe belekeveredtek. Hiszen Ponta is elfogadtatta a kormánnyal a kitermelést engedélyező tervezetet, mielőtt kijelentette, hogy nem fogja megszavazni saját jogszabályát.
Azért ne kételkedjünk abban, hogy átmegy a parlamenten: ez a kormány, amely – szembemenve az európai gyakorlattal – nemrég a természetvédelmi területeken is megengedte a génmódosított növények termesztését, és általában süketen és vakon rombol, illetve épít ott, ahol a be nem avatkozás, féltő gondoskodás lenne az egyedüli megfontolt cselekedet, ez a kormány a legkevésbé sem érdekelt a környezet és a jövő megőrzésében. Sajnos, a halogatás sem annyira a páratlan verespataki örökség tönkretevése és elkótyavetyélése miatti aggodalmat jelzi, hanem inkább azt, hogy még nem minden felelős (?) személyt vásárolt meg a reklámban és egyéb puhító kiadásokban olyan bőkezűnek bizonyult cég. Magyarán: a kétharmados többséget alkotó honatyák is – illetve közülük a legbefolyásosabbak – zsebelni akarnak, mégpedig gyorsan, mert a majdani kitermelésig lejárhat a mandátumuk, és akkor másé lesz a haszon. Az nem számít, hogy a számlát a gyermekeink fogják fizetni, hiszen a (tegnap kiszivárgott dokumentumok szerint) tönkretett vidék helyreállítási költségei az államot fogják terhelni, és hosszú távon mindenki veszít. Ma Verespatakon a sor, holnap talán rajtunk.