A napról napra erősödő nacionalizmus a régiósítás álcájában rohamozza a magyar többségű Székelyföldet és a Partiumot. A végső cél a magyarság szétverése, a magyar érdekeket felvállaló szervezetek munkájának ellehetetlenítése.
A dâmboviţai nacionalista politikusok agyafúrt cselezése megpróbál bennünket elaltatni, de a taktika áttekinthető. A román televíziócsatornák hetek óta csak egy magát királynak tituláló egyén haláláról s az innen származó klánon belüli harcról beszélnek – s íme, hétvégére bejelentették, hogy a terv szerint a székely megyéket Brassó irányítaná. Az ördög egy percig sem alszik.
A közigazgatási határokat úgy akarják meghúzni, hogy azokat a megyéket, ahol számottevő a magyarság aránya, olyan megyékkel „adják össze”, ahol megsemmisülnek, hisz a régióban a románok többségben lesznek. Az a cél, hogy az újonnan létrejövő közigazgatási egységben felhíguljon a kisebbség számaránya, s ezzel az érdekképviselet munkája teljesen ellehetetlenedik.
A régióátszervezés ismertetése során a Székelyföldre látogató kormánypárti, nacionalista politikusok meséjét – miszerint az átalakítás a nagyrégió, a székelyek gazdasági felemelését szolgálja – még ők sem vehetik komolyan, hisz több mint húsz éve a bukaresti hatalom, ha titokban is, azon igyekszik, hogy mindinkább tönkre tegye, elszegényítse Székelyföldet. A román politikában az őszinteség ismeretlen fogalom, ha a politikusok nagy árvízről beszélnek, nyugodtan húzhatjuk a szandált.
Az ortodox hitű államok politikusai ugyanabból a diplomáciai iskolából kerültek ki. Ebben a diplomáciában semmi sem volt szent, és soha semmit sem tartott maga felett kötelezőnek – ha érdekeik úgy kívánták, mindent megengedtek maguknak, vesztegettek, ajándékoztak… Aki ismeri a dâmboviţai szenátorokat, képviselőket, tudja, hogy amit mondanak, nem biztosan igaz, egy célt látnak maguk előtt: a mielőbbi érvényesülést, meggazdagodást. A román diplomácia szószegéseire, szövetségeseinek elárulására, a félrevezetésre, ámításra, ígérgetésre, a szerződések be nem tartására a világtörténelemben kevés hasonló példát lehet találni. Az „ügyes” román dâmbovicai politizálást csupán az államfő által megnevezett „okos fiúk” (băieţi deştepţi) szárnyalják túl, akik az ország gazdaságát garázda módon tönkretették a saját meggazdagodásuk érdekében.
A fővárosban összesereglett nacionalista politikai vezetés számára nem az a fontos, hogy kiegyensúlyozottan fejlett, szervezett állam legyen Románia, hanem egy régi vágyuk beteljesülésén ügyeskednek, a Nagy-Románia mielőbbi létrejöttén, s az alkotmányban is megfogalmazott, igen sokat vitatott egységes román nemzetállam valóság szerinti megteremtésén. Nem akarják észrevenni, hogy a románság milliói a jobb élet reményében Európa és a világ különböző országaiban keresik boldogulásukat.
Nem az én tisztem, nem vitatom, nem kommentálom, mit is tettünk mi az elmúlt több mint húsz évben az autonómia hangoztatásán kívül. Miért is nem rendeztük meg azt a bizonyos székelyföldi referendumot az ügy kapcsán? Magyarságunk megőrzése érdekében mindegy, hogy ezt ki, mikor, hol indítványozta! Hogyan is képzelhető el a székelyek helyi autonómiája, ha a legújabb hírek szerint majd Brassóból irányítanak minket?
Nem vitás, hogy egy igazi jogállamban az új közigazgatási-területi felosztás előfeltétele a lakossággal való konzultáció, jelen esetben Székelyföld lakóinak megkérdezése. Mindig is tudtuk, hogy a trianoni szerződést soha nem tartották tiszteletben sem a kapitalisták, sem a kommunisták – az 1989 utáni nacionalistákról nem is beszélve. Pedig az 1919. december 9-i Kisebbségi Egyezmény 11. cikkelyében a szász és székely közösségek helyi autonómiájáról van szó: „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi autonómiát engedélyezzen.”
A bukaresti politikai elitnek azon kellene munkálkodnia, hogy mielőbb felépítsen egy versenyképes Romániát. Befektetőket hozni, munkahelyeket teremteni – de ezt konkrétan, nem csak ígérni a választási kampányok időszakában. Az elképzelt, megváltoztatott, hamis történelem a románokat visszafelé és nem előre viszi, de sajnos, ennek szenvedő alanyai vagyunk mi, erdélyi magyarok és székelyek is.
Érdekes, ahogy a nagy román író, Ion Luca Caragiale a Moftul român szatirikus folyóiratban a korabeli román társadalom nacionalizmusát bemutatja. Ezt olvasva úgy tűnik, a román politikai elit gondolkodásmódja száz év alatt semmit sem változott. Érdemes idézni Caragiale egyik írását: „Mi, törzsökös románok a nemzeti haladás alapfeltételeiből indulunk ki: a maga nemzetét csakis az szeretheti igazán, aki gyűlöl minden más nemzetet. Valamely nemzetnek nem ellenségei a saját hibái; ellenségei csakis a más nemzetek erényei. Ezért teljesen fölösleges azon törnie a fejét, hogy miképpen küszöbölhetné ki a hibáit és gyarapíthatná erényeit; ennél sokkal hasznosabb tennivalói vannak: számon kell tartania más nemzetek hibáit, és becsmérelnie, de még inkább tagadnia azok erényeit... Innen tehát a legszélsőségesebb nemzeti kizárólagosság parancsoló szükségessége.”
Ezen érdemes volna elgondolkodni ma is.
