Hazajönni jó. Olyan, mint egy időutazás. A múltba. Mert ugye, az ember jár-kel kicsit, lát ezt-azt, megismer ilyen-olyan népeket. Aztán hazajön, és minden olyan, mint azelőtt. Jóval azelőtt, hogy elment volna.
Hazajönni jó. Az itthon hagyott dolgok fogadnak, változatlan formában, olyan otthonos és ismerős minden, és még a déjá-vu érzése is felüti a fejét, mint magasra nőtt legény az ajtófélfába. Ez a „már átélt” élmény valóságos emlékképekként jelenik meg, magyarázkodhatnak az agykutatók egyik szem információadagolásának túl gyors voltától a reinkarnációig bármit, a hazatérő bizonyos lehet az egyszer már átélt történet megismétlődésében. Mint itt is, az utcában: ugyanott áskálódnak a legények, akár két hónappal ezelőtt. Pedig közben visszatemették az árkot, el is egyengették a sárt felette. És most újra ott, újra ugyanazt. Ez a már sokszorosan átélt élmény kategóriájába esik, hogy nem ugyanaz a nap ismétlődik a végtelenségig, azt csak a park fáin a sárgulni induló levelek bizonygatják. Feleslegesen ugyan, mert a nyár öregedhet, de a munka nem halad. Azaz mégis látszik némi előrelépés, a vízszintesben és függőlegesben egyaránt hipe-hupa szegélykő most már csak hip és néha hup. Azért még az egyeneset mutató madzagot így sem lehetne hozzá közelíteni, szerencsétlen iránymutató a látványtól tengeribetegséget kapna.
Hazajönni jó. Az ismerős táj, az ismerős emberek. Az ismerős kóbor kutyák, az ismerős koldusok. Ezek határozottan hiányoztak, hét határon túl kóborolhat az ember, láthat szépet úton s útfélen, azért az otthoni lét űrét semmi be nem töltheti. Zakatolósra foltozott utak mindenütt vannak, valamiért vagy valami elleni tüntetések is akadnak, másutt is szidják a politikusokat, még jobban a pénzhatalmat, de ezek a girhes utcadíszek és a boltok kijáratánál levakarhatatlanul erőszakoskodó tenyérnyujtogatók, ezek mutatóba sem. Szerencse, hogy nem váratlanul éri a hazatérőt a rejtekdobozban tárolt emlékezés felbukkanása, e se nem ilyen, se nem olyan – vagy éppenséggel ilyen és olyan – országba lépve, már az első stációnál ragaszkodóan néz rá a falkából kivált barnaszemű négylábú, és haverkodóan kunyerálja a féldecire valót a csórélábú.
Hazajönni mégis jó. A feltúrt utca a mi utcánk, a szidható politikus a mi politikusunk, az elmúlt nyár a mi nyarunk, a megélt élet a mi hétköznapunk. Itt az nincs, ami másutt van, de másutt az nincs, ami itthon megvan.
