Ifjúsági közösségnevelés
Mielőtt a táboréletről beszámolnánk, pár szót a házigazda szervezetről. Magyar­országon 1910-ben jöttek létre az első cserkészcsapatok, az országos szövetség 1912. december 28-án alakult meg. Internetes oldala ismertetőjében olvassuk: „Azóta a magyar cserkészet sokféle formában, időnként támogatott, máskor tiltott életével szolgálta a  magyar ifjúságot. Mára már nyolc szövetségben, az anyaországban, a határon túli magyarok körében és a nyugati magyarság közösségeiben egyaránt jelen van. A Ma­gyar Cserkészszövetség (MCSSZ) közel 10 ezer tagjával több mint 300 csapatban végzi nevelőmunkáját. 2012-ben az MCSSZ a magyar cserkészeket képviselve lett Ma­gyarország kormányának stratégiai partnere, s ennek nyomán számos területen nyílik lehetőségünk komoly fejlődésre. A Magyar Cserkészszövetség közösségépítő és -fejlesztő szervezet, közösségei országszerte megtalálhatóak. Hagyományokhoz hű, tevékenyen működő mozgalom. Önkéntesei révén ifjúságnevelést végez, illetve életmodellt nyújt saját nevelési módszereivel, a helyi közösségekkel együttműködve. A cserkészet önkéntes, politikamentes, vallásos ifjúságnevelő mozgalom. Célja, hogy a társadalmat olyan életrevaló, elkötelezett, felelős, egészséges polgárok alkossák, akiknek fontos, hogy folyamatos nevelés által az Isten felé növekedjenek.”
Az esemény egyik stílszerű előrendezvényeként, a száz évvel korábbi tutajtúrára emlékezve, a Tiszán úsztatott le egy csapat argentínai magyar cserkészvezető irányítása alatt.

Erdélyi értékelés
A Száz év a közösségekért fesztivál égisze alatt lebonyolított rendezvényt sikeresnek és élménydúsnak minősíti a három­székiek zöme is. A Kovács Sándor Cser­készcsapat parancsnoka, a szervezés oroszlánrészét vállaló Gaál Sándor – szülőpótló minőségben is – meséli:
– Valamennyi  korosztály és ország, valamint világrész csapatai eljöttek az utód­államoktól Dél-Amerikáig, az Egyesült Államoktól Ausztráliáig. Nem magyar cserkészek Egyiptomból és Lengyelországból érkeztek, a meghívott itteniek, szerbek stb. végül nem képviseltették magukat. Szép számban összegyűltünk, s eléggé változatos programokat bonyolítottunk le, főleg a kószák és a vándorok számára, tehát  tizenhét évtől felfelé. A cserkészkorosztálynak is megvolt a lehetősége, mert több mint kétszáz oldalas programajánlatot bocsátottak a parancsnokok rendelkezésére a szervezők. Minden altáborban megszálltak fiú- és leányőrsök is, ezek mellett mindenütt felnőtt segéd vagy vezetők álltak. Nekik kellett volna eme ajánlatból válogatniuk, mert ehhez a szervezők mindent biztosítottak. Saj­nos, nem mindenki élt vele, az én gyerekeim közt is előfordult olyan őrs, mely négy nap után az altábort még nem hagyta el egyszer sem. Aztán az ötödik nap az egész csapatot összeszedtem és áthoztam a közös program területére, ahol falra mászhattak, akadálypályán mentek végig, kötélpályán gurultak csigával, egy kicsit kimozdultak a napi rutinból. Élnie kellett volna mindenkinek a lehetőséggel. Nem mindenütt történt meg, a cserkészkorosztály ezért panaszkodott unalomra. A nagyobbaknál megadták órára lebontva, hova kötelező elvinni őket, volt benne dunai vízi mentés megtanulása, kajakozás, közmunka Ócsán – az öregotthon kerítését festették le –, utána az úszómedencében fürödtek egyet. A fürdési, tisztálkodási lehetőség megvolt minden altáborban, de milyen a kisgyerek?, neki jó koszosan is, ha anyuka nem szól rá. Nos, őt nem minden altáborparancsnok tudta pótolni. Én mindennap kétszer végigjártam mind a hat  altábort, ahol háromszékiek is laktak, csak így voltam nyugodt.

Élmények
A háromszáz hektáros homokos, füves, akácfával betelepített területen mindenki sátorban volt elszállásolva, de közösségi nagysátrakat is felhúztak mindenütt, hogy estleges rossz idő esetén is lehessen foglalkozásokat tartani. Eső kétszer-háromszor esett éjszaka, de csak amolyan csepergős. A gyér akácerdő óvó lombja nélkül meg is sültek volna abban a fullasztó hőhullámban.
– Azt hiszem, az a háromszori együttlét emléke vésődik a legmélyebben az emlékezetbe, amikor a négyezer résztvevő mind együtt volt, egyszerre hangzik fel a csatakiáltás, együtt éneklik a himnuszt és az indulót, illetve a nagyok számára könnyűzenei koncerteket is tartottak. Érdekes újítás volt, a megnevezésben is tükröződött, mely emléktábornak és fesztiválnak minősítette a rendezvényt. Egyes programpontok valóban fesztiváljelleget öltöttek. A hagyományos cserkészszellemtől némileg elszakadva szerveztek egyes tevékenységeket, a mieink kevésbé vannak hozzászokva. Különben évek óta tapasztaljuk, hogy a nyugati cserkészet ebbe az irányba tolódott el, láthattuk 1993-ben Gödöllőn, 1996-ban Ópusztaszeren. Fegyelem? Valóban lazább volt némileg az általunk megszokottnál, személy szerint nem is tudtam örvendeni neki. A példa ragadós, egypáran a mieink közül is megpróbálták utánozni, de nem engedtük. Elejét vettük annak, hogy kiszökjenek az altáborból, páran persze kilógtak a sorból. Szerencséjükre nem kapta el őket az őrség, mely különben nagyon szigorúan járt el, más csapatokból előfordult, hogy néhány gyereket hasonló helyzetben rögtön vonatra tettek és hazaküldtek. Az őrség felnőtt cserkészekből állt. Szabad idő? Napi egy-két óra ebéd után, de azt is altáboron belül kellett eltölteni. A kósza és vándor korosztályoknak rendezett koncertekre persze a kisebb barátokat-barátnőket is kilopták volna egyesek. No de élmény volt azon túl is elég, azok számára, akik őrsvezetőn jártak már többfelé, hogy itt az ismerősökkel találkozhattak, jóleső érzés volt látni, mennyire örvendenek egymásnak. Például tavaly az Úz völgyében táborozó kárpátaljaiak most is rátaláltak barátaikra. Persze, amit különösen élveztek, azt ezentúl nyilván nálunk is elvárják majd. Az íjászat megtanulása például hatalmas sikernek örvendett. Magam is jegyzeteltem, az akadálypályán láttam néhány új elemet, élvezték a célba dobást lándzsával, építettek kőhajító gépeket, teniszlabdával lehetett célba lőni velük. Ezeket hamarosan itthon is kipróbáljuk.

Utazás
– A háromszéki cserkészek az oda-vissza úton külön programpontokról is gondoskodtak, menet húszévi keresés után sikerült megtalálniuk és megkoszorúzniuk a háromszéki ’48-as honvéd, a rétyi származású, száz éve elhunyt Forró Elek síremlékét Abonyban a Hunyadi utcai református temetőben, ahol az a szintén rétyi Antos János sírboltja közelében áll, meglátogatták Ken­deresen a Horthy-múzeumot. Táborbon­tás után egy nappal megtoldották ott-tartózkodásukat, közhasznú munkát vállalva, sátorok csomagolásában részt véve megszolgálták a pluszszállást,  bőséges úti elemózsiát is felcsomagoltak számukra, hogy részesülhessenek augusztus 20-án este a Szent István-napi budapesti tűzijáték látványosságában. Kiszálltak a buszból a Hősök terén, megszemlélték a millenniumi  emlékművet, végignézték az őrségváltás ceremóniáját, gyalog végigmentek az Andrássy úton, nem egy gyerek életében először sétált arra. Betértek a Terror Házába, kihasználva az ingyenes belépést (a korosztály keveset tud a diktatúra elnyomó gépezetéről), majd soron kívül meglátogathatták az Országházat, és este annak teraszáról nézhették végig a  tűzijátékot. Hazafelé megálltak Marosillyén, hogy Bethlen Gábor fejedelem szülőházát megtekinthessék. Érke­zésüket a sok közlekedési dugó és több baleset helyszínelése késleltette, az agyonzsúfolt országútra már sokat panaszkodtak mások is, de  21-én délután valamennyien szerencsésen és egészségesen érkeztek haza.

*

A Kovács Sándor Cserkészcsapat azóta már új évadára készül, elégtétellel közli: a huszonhárom év alatt öt helyen állított emlékkopjafát, emlékművet az alapító Baden-Powellnek, három helyen emlék bronzplakettet, mégpedig Petőfi Sándornak, Bem Jó­zsefnek és egyet Látó Annának Kommandón, jövőre Biró Sándor ’48-as református pap, a Tábori Újság szerkesztője emlékének ápolását tervezi, és sok-sok tábort szervez az időközben egyre jobban kiépített és felszerelt cserkészparkjában a Vadas-tetőn.