De maradjunk a színháznál: ez a kérdés ugyanis csak érintőlegesen szerepelt az eddigi ― a vitairat (néha vádiratnak tetszik) jelentőségét aránytalanul növelő ― reagálásokban. A következőket írja: ,,A színvonalas tülekedésben sikerült aztán még azt is »visszaszereznünk«, amink sohasem volt: kezdetét vette az »intézményalapítási« munkaverseny. Ilyen volt például a színházalapítási láz. Mára, ha nem tévedek, jóformán csak Balánbánya, Tusnádfürdő, Barót és Kézdivásárhely városa nem büszkélkedhet saját színházzal." Annak, akitől idegen a székelyföldi színházak kulturális erőtere, e pár sor láttán már nyílhat is a legendás bicska a zsebében, s mivel e sorokkal félretájékoztatott, adófizetőként akár kérdezhetné: minek erre szórni az amúgy is kevés pénzt?

Csutak István székelyföldi értelmiségiként bizonyára tudja, hogy a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház már a nyolcvanas évek derekán egy elszigetelt kisvárosban nem szokványos kulturális kísérlettel próbálkozott, teátrumot teremtett a diktatúra kellős közepén. Mára, huszonhárom évével „az erdélyi magyar színházak nem hagyományos törekvéseket képviselő társulata" lett, s egykori művészei közül többen a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház meghatározó személyiségei. Tehát ebben az esetben indulásból többről van szó, mint rendszerváltás utáni ,,intézményalapítási munkaversenyről" vagy ,,színházalapítási lázról". De az sem egészen érthető, miért baj az, hogy kulturális önazonosságát kereső két város, mint Székelyudvarhely és Csíkszereda önkormányzati támogatással létrehozta a maga hivatásos társulatát, a Tomcsa Sándor Színházat (1998), illetve a Csíki Játékszínt (1999)? Kár lenne a ráfordított anyagiakért? Érdemes lenne ― rossz, de meggondolandó példa ― összehasonlítani: az elmúlt évtizedben a szóban forgó városokban mennyi pénzt költöttek olyan, enyhén fogalmazva vitatható minőségi útjavításra, ami egy évet sem tartott, és mennyit színházra. Visszatérve a székelyföldi teátrumokhoz, végül, de nem utolsósorban: mérsékelt lokálpatriotizmussal felhívható Csutak István figyelme a sepsiszentgyörgyi színházra, amely idén hatvanéves, és 1998 óta Tamási Áron Színház néven ismert. Nem csak díjakat nyert Kisvárdán, hanem az elmúlt évtizedben kitűnő előadásokat mutatott be, jövőbe néző, ambíciós tervei vannak, s Bocsárdi László csapatával olyan társulattá kovácsolódott össze, amely méltó hírét viszi a városnak, s az sem mellékes, hogy az előadásokat egyre több fiatal nézi meg. A szentgyörgyi kamarateremben például világvárosi deszkákra méltó sanzonestet lehet látni. Lenne ezzel valami baj?

A székelyföldi kisvárosok nem feltétlenül kulturális nyitottságukról híresek. Napjainkban, sajnos, a színházi vendégjáték viszonylag ritka, ezért is örvendetes, hogy felvilágosult kisközösségek megteremtik a maguk színházát, amely aztán elindulhat a maga útján. Ez mindenekelőtt a térség lakói számára lehet jó, akik nem csak tévét nézhetnek, hanem, ha akarják, alkalmanként színházi előadásokat is.

De Csutak István nem éri be ennyivel. ,,Mára kiderült ― írja ―: székelyföldi színházi élet nincs. A társulatok évente egyszer Kisvárdán kapott díjakon keresztül üzengetnek egymásnak. Haza. Azonkívül saját házuk tájáról még a szomszédba sem igen mozdulnak, mozdulhatnak ki. Székelyföldön az egy főre eső önkormányzati színházak száma nagyobb, mint néhány kulturális szempontból is jelentős nagyvárosban. A székek hagyományait hűen tükröző színházak nem idéztek elő egy, a térséget befolyásoló, pezsgő és egyben a térségre jellemző színházi életet."

Szerinte tehát nincs székelyföldi élet. Ez nemes egyszerűséggel: nem igaz. Hamis, rágalmazó, az alkotó színházi embereket semmibe vevő állítás. És ez az a pont, amikor csupán a szentgyörgyi színház egészséges önértékelésére hivatkozva határozottan vissza lehet utasítani ezt a felületes, minimális tájékozottságot nélkülöző véleményt. (Noha cikke végén maga Csutak jelenti ki: ,,általában a tudatlanság és a tájékozatlanság nem bűn, de végzetes hiba".) De bizonyára lenne egy-két keresetlen szavuk a gyergyóiaknak, az udvarhelyieknek és a csíkiaknak is. Tovább folytatva: vajon, ez a szemléletmód mennyire része annak a rendkívül kártékony, színházellenes agitációs hullámnak, amelynek nyomait esetenként Szentgyörgyön is észlelni lehet? Vajon, ez egy központosított gondolat lenne?

Hisszük, nincs, nem lehet erről szó. És máris megvan az ellenpélda. Szándékosan nem a színházi szakmára hivatkozunk, hanem Csutak István felvilágosult politikustársára. Tavaly októberben ugyanis Kónya-Hamar Sándor, az RMDSZ európai parlamenti képviselője brüsszeli vendégjátékra hívta meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat. A Saint―Michel Színházban John Millington Synge A nyugati világ bajnoka című előadást (amellyel egyébként 2007-ben kisvárdai nagydíjat kaptak) mutatták be, a darabnak nem csak a belga médiában volt visszhangja, hanem ― érintettségük kapcsán ― az írek is foglalkoztak vele. Az EP-képviselőnek ezzel a meghívással az volt a célja, hogy megismertesse ,,az erdélyi magyar színjátszás utolérhetetlen varázsát a belgiumi és nyugat-európai magyar közösséggel, a kint élő EU-hivatalnokokkal, valamint a színházszerető publikummal". Kónya-Hamar Sándor nem véletlenül választotta ezt a társulatot. ,,A sepsiszentgyörgyi színházat mindkét színházi szakma, a magyar és a román egyaránt legértékesebb társulatai közt tartja számon, s első számú nagykövete annak a kisvárosi közösségnek, mely otthont ad neki" ― hangsúlyozta. Mi több, ,,Európa soknyelvű, nemzetközi fővárosában ez volt az első, teljes estét betöltő, hivatásos, magyar nyelvű színházi produkció".

És akkor jön Csutak István, és arról elmélkedik, mit ösztönöz és mit nem a ,,széksúlypontú létforma". És modernizációról beszél, miközben semmibe vesz korszerű, jól működő kulturális intézményeket. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházat. Ráadásul még azt is megjegyzi, hogy legyen hab is a tortán: ,,Ha Székelyföldet akarunk, akkor ,»meg kell csinálni azt«". Hát igen, ez önmagában rendben is lenne, csak két baj van ezzel a mondattal. Egyrészt, írásbeliző emberként tudnia kellene, hogy ,,csinálni" általában egyvalamit ― jelesen: gyermeket ― szoktak, másrészt, az említett felkiáltás már ismerős a kortárs magyar politika szótárából, ugyanis enyhén gyurcsányi töltetű nekibuzdulással rokonítható. De ez már politika...