Esterházy három eszten­dővel ezelőtt, a magyar kultúra napján tartott Sepsiszent­györgyön felolvasásos műsort, melyhez a zenei „aláfestést” ugyanaz a Dés Lász­ló szolgáltatta, aki most – fiával, Dés Andrással – elkísérte Grecsó Krisztiánt is. Nem tudom, a szöveg és zene ekénti párosának kialakulása honnan eredeztethető, de rossz módinak semmiképp nem tartható, hiszen ilyképp jobban „eladható” a végtermék. És az az igazság, ha jó a produkció, megéri a kaland. Előadóknak és közön­ségnek egyaránt.
A Grecsó–két Dés-pódiumműsor pedig ebbe a „megérte” kategóriába tartozik. Lehetne, de felesleges összehasonlítani az Esterházy–Dés duóval, ez is él éppoly szépen, akár a korábbi. Grecsó a családi nagykönyv részleteit, előbb a súlyosabbakat, aztán a mulatságos történeteket. Désék a felolvasott részek ihlette szaxofonos-ütő­hangszeres rájátszást, hogy azonos hullámhosszon rezdülnek, azt nem­csak az apa-fiú viszony adja, de a két jó zenészé is. Az első történet a városba hurcolkodó falusi emberé, ki a család legértékesebb tárgyát, a hatalmas szekrényt – „ott billegett a platón a múlt”, gyönyörű, nem? –, miután azt képtelenek még a szomszédok segítségével is átszuszakolni a szűk folyosón, bepréselni a kis ablakokon, ünneplőbe öltözve szétdarabolja. Hát olyan nagy diófa szekrény nincs is, még furnérosban sem, amit annyira fájdalmasan kelljen a kisbaltával miszlikbe aprítani, miként azt a szaxofon és a különféle dobbanások elsírták. Innen az utolsó, a „ráadás” sztoriig, az édesanya guggolós isleréig, mit a vasat is felfaló tacskó végül mérgében a földbe döngöl, ő is képtelen lévén megemészteni – csodálatos, amit a szaxofon, félelmetes, amit a dob tud, pedig a fiata­labb Dés végül még testét is hangszerként használta.
Hát ennyit a péntek estéről. Jobb volt, mint a focimeccs.