Kora tavaszon sokat gondolkoztam azon, bővített formában meg kellene ismételnem az 1972 tavaszán közölt Két futballvár című írásomat, melyet akkor az Európa-bajnokság Románia és Magyarország válogatottjainak negyeddöntője ihletett (Ha valaki nem tudná már, mert elfelejtette, elismétlem az eredményeket: Budapesten: Magyarország–Románia 1–1, góllövők: Branikovits, illetve Sătmăreanu, becsületes nevén Szatmári Lajos, Bukarestben: Románia–Magyarország 2–2, góllövők: Dobrin, Neagu, illetve Szőke, Kocsis Lajos, és a mindent eldöntő harmadik mérkőzés Belgrádban: Magyarország–Románia 2–1, gólszerzők: Kocsis Lajos, Szőke, illetve Neagu).
Hosszú mérlegelés után úgy döntöttem, elállok az ismétléstől, a szép emlékek felelevenítésétől, egyszerűen azért, mert nem áll már az a két futballvár, vagyis mindkettő régi önmaga árnyékában hever.
A szeptember 6-i világbajnoki selejtezőn látottak ezt az előbbi megállapításomat igazolják. Az, amit a magyar válogatott produkált egy szerény képességű román válogatott ellen (mert ez a román válogatott is csak árnyéka régi önmagának), az futballparódiának is rossz volt. Hiányzott a több mint egy évszázada megszokott tudás, hiányzott a szív, a lélek, a tüdő, a küzdeni akarás, az önbecsülés..., hiányzott tíz mezőnyjátékos, akinek van egy taktikai elképzelése, akik tudják, mit akarnak, mit miért csinálnak. Csak egy kapus – mert csak ő állta a harcot – nem hozhatott várt eredményt. Negyven percet kellett várni a magyarok első kapura lövésére... és utána is egy becsületes kapura lövésük nem volt, s így gólhelyzetük sem... Ez a magyar válogatott tálcán kínálta fel a románoknak a győzelmet. Csak éppen nem mondta, hogy: tessék, itt van, éljetek a lehetőséggel... Amit 6-án este láttunk, az elszomorító, lehangoló, elkeserítő. (nagymohai)
