A később erdélyi szászok összefoglaló néven ismert népcsoport bajor, luxemburgi, vallon, olasz stb. betelepített bevándorlók leszármazottai, akik egységes társadalma és identitása Erdély földjén forrott ki. Nyolcszáz éves történetük nem egy tanulsága számunkra ma különösen fontos lehet. Az erdélyi magyarságot státusának radikális változása, 1919 után bekövetkezett leszakítása és elszigetelése a nemzet törzsterületeitől olyan társadalomépítési és túlélési technikákra szorítja, melyekre korábban nem volt szüksége, s amelyekhez folyamodást egy idegen nemzetállamba kerülése tesz szükségessé.
Minek köszönhetik az erdélyi szászok, hogy amíg a diktatúra el nem üldözte és el nem adta őket, ezer kilométerekre néprokonaiktól, a magyar királyságban és az erdélyi fejedelemség viszontagságos történetében, mi több, még a későbbi magyar és a román nemzetállamban is jó ideig meg tudták őrizni a maguk külön létét és társadalmát, népük integritását? Minek köszönhetően nem olvadtak be és nem adták fel a maguk kialakította belső rendet? Miért van az, hogy a román asszimilációs nyomásnak sem engedtek, s még a 20. század hatvanas éveiben, a rájuk nehezedő szociális és etnikai elnyomás viszonylagos enyhülése idején is tudtak egy kis szász reneszánszt felmutatni?
Az okok a nyolcszáz éves történelem nyitányára mutatnak vissza, annak a szász autonómiának a rendszerére, melynek legalább hatszáz évig teljes birtokában voltak. A szászok bevándorlása az ezerszázas évek közepén kezdődött a magyar királyok telepítő politikájának tulajdoníthatóan, és már közel hetven-nyolcvan éve Erdélyben éltek az első csoportok, mikor II. Endre kibocsátotta az ún. Andreanumot jogaikról. A király az alábbiakban idézett oklevél bevezetőjében a korábbi jogok újbóli megerősítéséről beszél. Az oklevél felvázolja a szász önigazgatás alapját képező jogok egész rendszerét, ezért érdemes terjedelmesebben is idézni. Példáját nyújtja annak, mi nem hiányozhat egy önkormányzó népcsoport jogai közül ahhoz, hogy magát szabadnak érezze, tudja és tarthassa.
„Hűséges vendégeink, az erdőn túli szászok – kezdődik a szabadságlevél – közösen királyi felségünk lábai elé borultak, és panaszaikkal alázatosan rámutattak arra, hogy szabadságukat, amellyel nagyatyánk, a jámbor emlékezetű Géza király hívta be őket, teljesen elvesztették. Ezért királyi felségünk szemeit a szokásos módon kegyesen rájuk vetette, és mivel nagy szegénységük miatt királyi felségünknek szolgálataikat teljesíteni nem tudták, kegyesen meghallgattuk panaszaikat, és mind a jelenre, mind a jövőre nézve közhírré tesszük, hogy elődeink nyomdokát követve és bensőnkben megrendülve korábbi szabadságukat visszaadtuk, mégpedig a következőképpen:
Az egész nép egy nép legyen, egy bíró alatt álljon; ugyanakkor megszüntetünk minden grófságot a szebeni kivételével; bárki is legyen szebeni gróf, csak olyan legyen, aki állandóan köztük lakik, és a nép válassza meg, mégpedig azt, aki erre a hivatalra a legalkalmasabb; évente kötelesek 500 ezüstmárkát fizetni kamaránk hasznára, és ezen adó alól senki se legyen kivéve, aki határaik között lakik; 500 fegyverest kell állítaniuk abban az esetben, ha a király az országon belül visel hadat, 100-at az országon kívül, ha a király személyesen is hadba vonul, és 50-et, ha a király valamelyik vezérét küldi háborúba az országon kívül, több harcost a király nem követelhet tőlük; papjaikat szabadon választhatják, és csak nekik kell fizetniük a tizedet; senki sem bíráskodhat felettük, csak Mi magunk vagy a szebeni gróf; ha bíró előtt állnak, az csak a szokásjog szerint ítélkezhet felettük; bíróságunk elé csak akkor lehet megidézni őket, ha saját bírájuk nem tudott dönteni; a valahok és a besenyők erdeit, valamint azok vizeit a nevezett valahokkal és besenyőkkel közösen használhatják, és ezért semmiféle szolgáltatással nem tartoznak; egyetlen pecsétet használhatnak, melyet Mi és méltóságviselőink elismernek; ha valaki közülük valakit törvény elé idéz, a bíró előtt csak olyan személyeket idézhet meg tanúként, akik határaik között élnek; teljességgel felmentjük őket minden idegen törvénykezés alól; szabadon használhatják az erdőket tartozékaikkal együtt, a vizeket és a folyókat; az ország nagyjai nem követelhetnek a királytól falvakat vagy birtokokat területükön, ha pedig valaki ezt mégis megteszi, ellentmondással élhetnek; ha hadjárat alkalmával hozzájuk megyünk, csak háromszor gondoskodjanak rólunk; ha pedig a vajda a király érdekében területükre megy, kétszer, érkezésekor és távozásakor kötelesek gondoskodni róla; kereskedőik szabadon föl és alá járkálhatnak Királyságunk területén, anélkül hogy bármely vámot fizetnének; a vásáraikat vámmentesen tarthatják meg.
Hogy a fent mondottak szilárdan és megváltoztathatatlanul megmaradjanak a jövő számára, ezt az oklevelet kettős pecsétünkkel megerősítettük. Kelt az Úr megtestesülése utáni 1224. évben, uralkodásunk 21. esztendejében” – zárul az okmány.
Ezek az alapjogok fejlődtek végül egy átfogó rendszerré, mely foglalatát képezte Mátyás király korától az ún. szász universitas autonómiájának, s melynek alkotásai a mai napig megadják Erdély épített örökségének egyik alapvető vonását. Mára sajnos ennyi maradt belőlük, s amely nép nem kíván csak építészeti érdekesség megalkotójaként, emlékképként fennmaradni, annak el kell tanulnia a külön társadalomfenntartás módozatait is tőlük. Kiemelendő a külön közigazgatási és bíráskodási rendszer, a külön gazdasági egység és az önigazgatás saját vezetőszervei alatti irányítása, a területi különállás.
A székelységnek van, mit tanulnia tőlük, s elorzott jogaiból is van, mit visszaszereznie. Még inkább, amit építenie a jogrestitúció alapjaira.
