Szálinger Balázs 1978-ban született Keszthelyen. Költőként azonban Kolozsváron indult, az erdélyi (Orbán János Dénes és az Előretolt Helyőrség Kiadó nevével fémjelzett) kilencvenes nemzedék fogadta soraiba. Kolozsváron jelent meg első kötete is 1999-ben Kievezni a vajból címmel.
Azóta több mint fél tucat könyve jelent meg, visszhangos sikereket ért el drámaíróként is. 2013 tavaszán a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mutatta be Köztársaság című drámáját, amelyet 2012-ben Magyarországon az évad legjobb drámájának választott a szakma. Többek közt Sziveri-, Bródy- és József Attila-díjas.
– Természetedből fakadóan igen szelíd ember vagy (legalábbis úgy tűnik). Hogyan látod: a szerénység kifizetődő az irodalom zajos, érdekharcoktól sem mentes „köztársaságában”?
– Minden szakmában vannak inasévek, amikor tanácsos hallgatni és figyelni. Az én vérmérsékletem mondjuk amúgy sem feszített – tehát szerintem ez alkati kérdés, de mindenkinek bátran javaslom, hogy a legelején maradjon csöndben, és hallgassa, amit a tapasztaltabbak mondanak.
– Egyszer jelen voltam egy esten, amelyen többek közt te is felolvastad verseidet. Elismerően néztünk egymásra Fekete Vince barátommal: igen, ezek versek! Te mikor fedezted fel magadban a költőt?
– Aki verset kezd írni (15–16 éves korban nagyon sokan!), azok mind azzal kezdik, hogy felfedezik magukban a költőzsenit. Úgyhogy az a fontosabb, hogy mások mikor fedezik fel. Nekem György Attila szólt 1997-ben először.
– Jogi pályán indultál, bár nem lett jogász belőled. Van összefüggés a jogi pálya által megkövetelt precizitás és a verseidben tapasztalható formaművészet között?
– Biztos vagyok benne. Bár az életemben nincs sok nyoma ennek a precizitásnak – úgyhogy nem véletlen, hogy kikoptam az egyetemről.
– A fiatalok némely rendhagyó példából kiindulva azt hiszik, a bohém életforma avatja az egyént költővé. Te viszont nemrég arról szóltál, hogy verejtékes munka nélkül, a Szepes–Szerdahelyi-verstan alapos ismerete nélkül nincs költészet és nincs költő. Veszik üzenetedet?
– Nem, de ez nem baj. Akinek rá kell jönnie, az úgyis magától jön rá, mondhat az ember neki akármit. És ez így természetes. Amúgy a jól formált vers nem jobb a szabad versnél, ugyanannyi rossz és jó van mindkét oldalon. Viszont a forma ismerete szerintem elengedhetetlen, illik ismerni azt is, amit nem alkalmazunk. Egy sebésznek is tudnia kell, mennyi a csont összeforrási, a vér alvadási ideje – olyan sebész nincs, aki azt mondja: nekem ezt nem kell megtanulni, mert én műteni szeretek.
– Hogyan írsz? Elvonulsz a világtól, vagy a kávéházi asztal sarka is megteszi?
– A kocsma- vagy kávéházi asztal egyszerre a társadalmi jelenlét és a magány. Bár a feleségemtől nemrég kaptam egy íróasztalt, ami a legcselesebb, legokosabb módszer a röghöz kötésre. És hatékony. Csiszolós vagyok, néha az agyára megyek a szerkesztőknek – még lapzárta előtt is képes vagyok küldeni egy-egy új verziót...
– Több könyv- és színházi sikeren túl, szakajtónyi irodalmi díj birtokában, mostanság milyen hétköznapi és irodalmi célok kötik le a figyelmedet?
– Verset másfél éve nem írtam, de már nagyon várom, mi lesz. Idén sok apróbb színházi munkát vállaltam, jövőre egyetlen nagyot. Erre készülök lélekben, és persze a versekre.
– A szentgyörgyi találkozón kifejtetted, hogy a köztudatban egy olyan, a forradalmi események determinálta Petőfi-kép él, amely valójában elrejti szemünk elől az igazi Petőfit. Szerintem azonban bármily zseniálisak is a népszerűségi lista második, harmadik vonalában található versei, hatalmas költői teljesítményével és forradalmi szerepvállalásával együtt az igazi Petőfi. Ez utóbbit sem kényszerből vállalta fel. Mi a véleményed napjaink költőinek közéleti szerepvállalásáról?
– A költő is természetesen elsősorban magánember. A sajtónak a költőszerep az érdekes, de ennek az embernek van egy családja, barátai, focicsapata, hülye szokásai, kedvenc étele. És minden olyan tulajdonsága, mint bárki másnak. Közéleti érdeklődése neki sem több vagy kevesebb, mint bárki másnak. Ha ez az érdeklődése megszólítja a benne élő költőt, akkor muszáj róla írnia. A legfontosabb, hogy ennyiben merüljön is ki a közéleti szerepvállalása. Amit a költő-író a szövegen kívül-felül tesz ezen kívül, az nem tartozik az irodalom lapjaira, az már politikai szerepvállalás. Azt már nem mint költő teszi, hanem mint közéleti ember. Lehet csinálni, én nem csinálom – ha nekem véleményem van erről a kérdésről, azt versben mondom el.
– Milyen itt, Erdélyben?
– Otthonos és meseszerű egyszerre. Vagy tizenöt éve érzem ezt. Kolozsvár, ahol költőként indultam, sose lesz közömbös számomra. Az viszont tény, hogy a Magyarországon ismert Erdély-kép elég hamar kikopott belőlem, és azóta a barátaimat jelenti ez az ország.
– Meg lehet élni ma Magyarországon vagy Erdélyben költészetből? Neked sikerül?
– Rásegítéssel. Azaz ha a technikai tudásomat ott használom, ahol szükség van rá. Egyrészt egy Hévíz című és a névadó város által kiadott folyóiratot szerkesztek Cserna-Szabó András barátommal, másrészt ott a színház, ami nemcsak színdarabokat „vesz fel”, hanem néha másra is szükség van: dalszövegfordításokra, drámafordításra, egy mese színpadra alkalmazására. Ezekből élek. És persze a fellépésekből.
– Mi a véleményed a sepsiszentgyörgyi találkozódról, sikerült azonos hullámhosszra kerülnöd a közönséggel?
– Szerintem rengeteget fecsegtem, és ezért kicsit szégyellem magam. A közönség csodálatos volt.
