Eddig boldog, serény valaki voltam,
ügyeskedtem, helyezkedtem a sorban,
néztem, ki milyen glóriát visel,
hány lépcsőfok a mennybemenetel,
melyik az ösvény, ami nem vitás,
hol előnyös a megvilágítás,
és mérlegeltem, hány sörre telik,
hogy húzom ki derűsen reggelig –
most meg csak ülök görnyedten a széken,
mondhatnak bármit, valahogy nem értem,
pedig látom: az állkapcsuk mozog,
sőt, néha én is arra gondolok,
amire ők, de mintha víz alatt
heverve néznék szálló madarat:
hiába létezik, hiába láttam.
Kavics vagyok. Hogy volna szárnyam?
S e néhány sor – másként hogy is lehetne –
mosogatás közben jutott eszembe.
(2008)
