Az erdélyi ember (nem csak a „hét szilvafás nemes”) kertjéhez úgy „odanőtt” a szilva, mintha velünk született volna. Kevés gyümölcsünk közül is kiemelkedik felhasználásának sokféleségében.
Talán nem véletlen népszerűsége, hiszen magas tápértéke (19 százalék szerves anyag, ebből 12,8 százalék cukor) és vitaminjai (A, B és C), ásványi anyagai (vas, kalcium, foszfor, magnézium, kálium, nátrium, mangán) és egészségünk helyreállításában (pl. székrekedés ellen áztatott aszalt szilva) hatékony gyümölcs. Megyénk nem egy települése neves a besztercei szilvából készült pálinkáról. A szilvalekvár sem hiányzik a falusi kamrákból (főzésének hajnalba nyúló feladata gyermekkori emlékem).
A nemes szilva (Prunus domestica) más ismert gyümölcseinkkel együtt a rózsafélék családjába (Rosaceae) tartozik. Míg a dél-európai népek már a VII. században ismerték, nálunk csak az Árpád-házi királyaink idejében terjedt el. Feltételezik, hogy létrejöttében a kökény is szerepet kapott a cseresznyeszilva mellett. Számos fajtájának, valamint termesztésének ismertetése nem célom, inkább néhány idei észrevételemet osztanám meg az olvasókkal. Annál is inkább, mert voltak, akik néhány jelenség okán kérdéssel fordultak hozzám.
A szilvafa vajmi kevés gondozást vár el gazdájától. Néhány dolgot azonban ismernünk kell a sikeres és állandó terméshez. Elsősorban csak minősített és növény-egészségügyi szempontból szavatolt csemetét vegyünk, mivel a szilva más csonthéjas gyümölcseinkkel együtt a tűzelhalásként ismert komplex vírus-baktérium fertőzés hordozója lehet. Ez a betegség fiatal és idős fáink gyors pusztulását okozza a fertőzés terjedése miatt. Vannak más vírusos jellegű betegségei is a szilvának. Ezek közül a leggyakoribb a himlővírus (sarka vagy plum pox vírus), amelyet megyénk területén is találtam. Mind a levélen, mind a gyümölcsön jellegzetes tünete a pirosan maradó és a magra száradt, keserű ízű gyümölcs. A levéltetvek terjesztik, ezért ezek permetezéssel történő irtása kötelező.
A gombás betegségek közül jól ismert a vörös levélfoltosság (Polystigma rubrum) és a vánkospenész (Monilia laxa). Mindkettő esetében a fán maradt múmia (vánkospenész), illetve a lehullott levél el nem égetése (vörös levélfoltosság) jövő évi következményével bünteti meg hanyagságunkat.
A rovarkárosítók közül kiemelten fontos a szilvamoly (Laspeyresia funebrana) elleni permetezés, amelyet megfelelő időben (előrejelzés szerint) a két, olykor három nemzedék moly rajzásakor meg kell ismételni. A még zöld gyümölcsre lerakott petékből kikelő vöröses színű lárva a magig rágja be magát (az ilyen szilván a behatolás helyén mézgacsepp szilárdul meg), majd a lehullott szilvából kibújó lárva gubóban a fa repedéseiben telel át. A már említett levéltetvek (a hamvasőszibarack-levéltetű – Hyalopterus amigdalii) zöld színűek, és kolóniákban élnek az ősszel megjelenő szárnyas nemzedékig. A fákon szorgoskodó hangyák a tetvek édes, ragacsos ürülékével táplálkoznak.
Az olykor a levél fodrosodásával járó és ún. „bábaszilvát” képező tafrinás megbetegedés viszonylag ritkább.
A leggyakoribb panasz: szilvafáink korai gyümölcsvesztése (éretlenül lehull) vagy a termés teljes elmaradása a virágzás után több okra vezethető vissza a már említett vírusos-baktériumos megbetegedésen kívül, például a talaj minősége, a megporzás sikeressége, szárazság stb., amelyek kivizsgálása laboratóriumi felszereltséget igényel.
A kórokozók és a kártevők elleni védekezésről, az ajánlott vegyszerekről a szaküzletekben érdeklődjünk.
PUSKÁS ATTILA
növényvédelmi biológus
