Ami eleve ellentmondás, mert a napozó miért keresse az árnyékot. De hát a beosztó ember a holnapra is gondol, esetünkben a déli harmincra. Esetenként annál többre. Ami elől a tengerbe, bár az Adria nem is igazán, mert se nem a végtelen látványa, se nem a sós íz, és pláne nem a sós illat. Azért még jó hely.
Tehát a tengerbe, ami Spalató mellett homokos partú, lassan mélyülő, és azonnal elragadó. Ez a Spalató egykor a Szent Istvánunk alapította zágrábi püspökség legdélibb számottevő települése vala, azóta inkább Diokleciánusz palotájáról válott híressé. Kikopott a magyar emlék, errefelé már nyomokban sem. Annál inkább hangokban. Magyar turisták szép számban, még többen lengyelek, szlovákok. A német, az olasz – kik még pár évvel ezelőtt többségben – mára csak mutatóban. És akadnak szép számmal egyéb szláv népek is arrafelé, messziről lerí róluk. Egyik népes garnitúra a nyeszlett citrusfa alatt szerteszórt heverőalkalmatosságot rugódja odébb, homokkupacba keverve szandált, strandlabdát, ledobott trikót, cigarettát. Az otthonosság álmát elsodorja a dagály. Ami épp csak, nem egetverő hullámok, a parton is csupán két-három centi zavaros lötty, kagylómaradványért kutakodni ilyenkor hiába. Minek kiállni, hogy mi előbb, s ti honnan?
„Otthon” Marko, a horvát panziótulajdonos sövénynyírásba fogott. Öt méter, ha az autóbejáró felét a reggeli hűvösben learatja. A déli sziesztáig a hulladékot még összetakarítja. Másnap folytatja. Minek sietni? Itt – ott – minden öröknek látszik. Az idő múlását nem a napnyugták, hanem az új és újabb szállóvendégek jelzik.
Eger mellett harminc – te jó ég, annyi már? – éve még csak egy pocsolya, jó meleg vízzel, látványos sólerakódással. Azóta szálloda tizenhétféle élményfürdős medencével. Tévedésből lett üdülőhely: kőolajért fúrtak, termálvizet találtak. Így sem rossz. Most sok a turista. A vendégházat, hol éjszakára, épp ukránok lakják be. Népes társaság, festett szőkék, tohonya családapák, millió gyerkőc. Szép, nagy autók, egy parkolóhelyen nem férnek el. Különösképp, ha gazdáik nem akarják. Terasz – üres –, asztalok, székek. Csillagnézőben füstölgök egymagam, egyik festett parazsolva kiandalog, másutt helyet nem talál, szemközt letelepszik. Más asztalt választok. Reggel mosogatás, utolsó tányér öblögetése, másik festett elhasznált kávéscsészéjével odalebeg, vizet bele, lötty tányérra, tovalépdel. Éteri látvány. A teraszon született szőke pohár vörösbor mellett, emberi alakot látván, köszön ismerős-ismeretlen nyelven, mosoly hozzá. Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol, s issza borát. Ez lengyelül valami ilyesmi: Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki. Később társul barátja, ő is köszön ismerős-ismeretlen nyelvén, mosoly hozzá. Egymás nyelvét nem értjük, egymást annál inkább.
Dö doj lej. Ez már a legutolsó határon innen, egy jobb sorsra érdemes város benzinkútjánál. Hol zűr és hangzavar, ugatás, szemeteskuka tetejének csattogtatása, bűz és odébb rúgott cigarettásdoboz. A szél port, benzingőzt és távolról gyereksírást. A talpig maszatos figura korábban az autómosásra rendelt csap tömlőjét tanulmányozta igen elmélyülten, aztán megállapítva, hogy a víz megárthat neki, hát napi körútja folytatásába kezd. Ekkor a felszólító mondat, mi nem kérés, nem is kérdés, de egyenest az ember mellének szegzett tőr. Szó bennszakad, hang fennakad. Je bun si forint. Ez már sok. Egyhuzamban hazáig.
Itthon... Itthon jobb?